Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

eredhet a mondás: a kecske a „szegény ember tehene". A fejős juhászok a tejét dicsérik, mert juhtejjel összeöntve, igen ízletes gomolyát készítenek belőle. A kecskét nem veszélyezteti a gümőkór, tejének összetétele anyatej pótló a kisbabáknak. A kecskehús, bár elkészítéséhez érteni kell - finom és egészséges étel alapanyag lehetne, ha a kereskedelem forgalmazná. Az ohati mangalica A szakirodalom több régi sertésfajtával foglalkozik. A történeti fajták közt a szalontai, vagy réti disznó a mocsaras tájak sertése volt — eredetileg a Hortobágyon ezt tartották, amíg a mangalica ki nem szorította —, a bakonyi, mint neve is jelzi, az erdős területek disznaja. A tenyésztés régi központjának Nagyszalontát tekintik. Győrffy írja a dél-bihari tájról: „A beláthatatlan tölgy- és bükkerdők, melyek az Alföld felé mocsarakban vesztek el, legjobban kedveztek a disznótenyésztésnek. A magyar e vidéken egy külön disznófajtát tenyésztett, mely csak az elmúlt 10 év alatt pusztult ki teljesen. Ez a szalontai disznó' néven volt országszerte ismeretes." A mangalica a bánsági sumádia és a szalontai, bakonyi sertések keresztezéséből itt Magyarországon jött létre. A környező országokban egyszerűen csak „magyar disznónak" nevezték. Az első feljegyzések 1791-ből származnak róla. A köztudatban ősi magyar fajtaként tartják számon, amivel nem tévednek nagyot azok, akik a tartási igényekből indulnak ki, bár azért a köztudottan szapora sertés mai formájára az ősi jelző enyhe túlzás lenne még akkor is, ha teljes izoláltságot feltételeznénk a tenyésztésben. Ennek ellenére a Biológiai Lexikonban is így jelent meg (1978). Ugyanakkor a Hortobágyon még a XX. század elején „szalontai-mangalicának" nevezik! Több változatban, szőke, fekete, vörös vadas, és fecskehasú színben tenyésztették. A gömbölyű változat mellett feltűnt a nagy fülű, szálasabb testalkatú, zsinóros szőrű „surkócki" fajta is. A Hortobágyon az 1890-es években rendelték el, hogy a fajtamegőrzés miatt egy nyájban egységes küllemű és 500-nál nem több legelhet a mangalicából. A szapora és gyorsan hízó „gömbölyű disznó" hamar meghódította az országot. ízletes húsa és főként jó minőségű vastag szalonnája különösen a parasztgazdaságokban tette közkedveltté. A mezei munkához létkérdés volt a jól eltartható, erőt adó szalonna, és a legeltető pásztornak is mindennapi