Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

spanyol eredetű merinó. A Helytartó Tanács már 1793-ban a „selyemjuhok" elterjesztését ajánlotta a gazdáknak, de a váltás nem ment könnyen. Fényes Elek írja (1847), no

gy tömegesen megyeszerte csak a „közönséges magyar juhot" tenyésztik. A merinótól való idegenkedésnek több oka volt. Az egyik, a rackánál ismeretlen rühességi hajlam, a másik, a téli tartás körülményessége. A merinó sokkal kevésbé állja az időjárás szélsőségeit, mint a racka. Végül a Pusztán az első csapatokat Angyalháza határában karanténban tattották a Téglaháton. Eleinte nem is nevezték igazi juhnak, csak enyhe megvetéssel „birkának", vagy gúnyosan: „Mari néninek". A kelendőbb merinó gyapjúnak ára volt a tartásban is, nem csak a piacon, mert igényessége messze felülmúlta a rackáét. Akolban, hodályban takarmányon telelt, vigyázni kellett az elletésre is. Ennek ellenére a „kétnyíretű birka" teret hódított, mert a gondoskodást intenzív tejtermeléssel és exportképes gyapjúval honorálta. A gomolyája, húsa is jobban piacra talált a rackáénál. Szaporasága szintén jobbnak mutatkozott, így aztán az ennyi előnnyel rendelkező merinó a rackát a XIX. század végére alaposan háttérbe szorította. Mint ahogy az 1880-as adatok mutatják: akkor a Hortobágyon 58311 merinó és 4055 racka legelt. Az Állami Gazdaság korszakában - jellemzően - még a rackával is kísérleteztek: megpróbálták keresztezni a karakul juhval, perzsabunda alapanyag termelési céllal. A kísérlet nem volt sikeres, mert a genetikai problémákkal nem számoltak. Mindazonáltal a racka szerencsére fennmaradt az utókornak, napjainkban egy 2000-es állományával a Kht. folytat génmegőrzést, számuk 4000 fölé emelkedett napjainkra. Ha valaki kóstolta a húsából főzött pörköltet, akkor joggal csodálkozik el állítólagos piacképtelenségén, hiszen íze még a legsoványabb gyógynövényes pusztai legelőkön nevelkedett merinóénál is harmonikusabb, faggyúja nem szövődik a húsba, és a tapasztalatok szerint a hagyományos rövid levű pörköléssel hamarabb puhul. A kecske jelentősége a Hortobágyon mindenkor eltörpül a tömeges juhtartás mellett, még a középkori nagyobb arányú tartás mellett is. A helynevek - pontosan azért, mert nem volt általános — megemlékeznek róla, mint például a Csege határában lévő Kis- és Nagykecskés, melyet egy 1248-as oklevélben találunk fel először, vagy például az Ohat melletti Gödölye-kert. A hortobágyi adatok a legutóbbi időkig nem emlékeznek meg nagyobb arányú kecsketartásról. Talán azért, mert évszázadokon át inkább a szegények megbecsült állata volt az útszéli kóron megélő igénytelen állat. Innen