Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

juk úgyis, hogy gangos, fennálló szarvú, sodró. Kevés csákó is kerül benne. A fehérszarvú már nem az igazi. Amikor megállapodik, úgy 5 éves korában, a szőr kékellik rajta. Kurta, vastagnyakú, gangosán tartja a fejét. A jó lábú úgy megyén mint a katona, de nem csapkodja le a lábát. Nem susúlymenésű, amelyiknek nincs kitartása. Szügye, lapockája széles, annak kell alaposnak lenni, úgy félderékig. A kisasszony, vagy menyétderekú nem jó. Magassága 150-155 cm. A háta kicsit nyerges, de a sallóhátú már hibás. A file figyelőállásba áll. A csajlafülű nem szép. Ahogy a csapott, kanfarú sem. A magyar marha lassan jár, a tarka szalad a mezőn. A legelőn, telelőn egyformán kitartó, szívós. Teje kevesebb, de jobb ízű, tartalmasabb. Húsa keményebb, szájízesebb." (K. Kovács Péter lejegyzése 1952-ben, Ohaton) Szólnunk kellene a bivalyokról is, hiszen a Kht. által felügyelt génmegőrző gulyájuk ott legel manapság a szürke marháktól nem messze. Mivel azonban a Hortobágyon nincs komoly hagyománya a bivalyoknak, csak érintőlegesen emlékezünk meg róluk, úgyis mint valaha uradalmakban tartott különleges képességű „erőgépekről". A bivaly egyébként érzékenyebb a szélsőséges hőmérsékletekre és állandó vízközelséget igényel. Ha szekér elé fogva menet közben meglát egy ígéretes dágványt, akkor a nagy hőségben azonnal fürdőkúrát vesz, és amig le nem hűti irdatlan testét, addig vasvillával sem hajtható ki onnan. A hortobágyi-debreceni sziki nóniusz Nagyot lódult a történelem kereke, amikor az ember - a háziállatai közül legkésőbb - a lóban végre nem az élelmet, hanem leendő útitársát, harcostársat látta meg. A vízparti civilizációk a partközeli hajózással elérték fejlődésük korabeli technikai határait, és ha nincs ló és lovaglás, akkor a szárazföld belseje örökké meghódítatlan marad. A történetírás méltánytalan hangsúlyeltolásai közt az egyik éppen az, amikor az ókori folyóközi és beltengeri civilizációkat - fejlettségüket magasztalva - szembeállítja a peremükön létrejött lovas-kultúrájú „barbár" népekével, amelyek legfőbb jellemzője a ló és szarvasmarha tartás mozgékonyságot feltételező életmódja. A tévedés a nomád és nem nomád szavak értékszóként használt értelmezésével folytatódik, és így tovább, egészen a nyereg alatt puhított hús hamis mítoszáig.