Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

Akárhogy nézzük, az „értelmes" állatok közül nincs még egy, amelyikkel sokan inkább az „akivel" szót használnák - annyira szoros az ember kapcsolata, mint lovával, akire adott esetben az életét is rábízza. A lovaglás puszta ténye köztudottan nem valósulhat meg a két élőlény valamiféle megegyezése nélkül, és ez önmagában is elég magyarázat a viszony különleges mivoltára. A ló szeretete olykor határtalan. Ecsedi írja (1914): A debreceni és Hortobágy környéki embernek a „ló volt a mindene a mai napig. Dédelgeti. Elébe fekszik a jászolba. Megismeri a ló is a gazdáját, nyerít, ha kimegy, visszanyeríti, ha hosszabb időre távozott. Igaz, hogy a magyar ma is különbséget tesz hátas, hámos és heverő lovak közt." A magyar nép nagyállattartó lovas kultúrájú nép volt. Az érzelmi megnyilatkozások ösztönökig nyúló gyökere tehát egyértelmű. A korabeli kútfők szerint lovon teltek napjaink, a magyar lovon harcolt, utazott, tartotta szemmel állatait, társalgott, kereskedett, játszott, evett és aludt, és a nők is férfimód lovagoltak, mert a nyergek közt csak díszítettségben volt eltérés. (A női nyereg javára.) Vitéz és betyár cselekedeteit egyaránt lóháton vitte végbe. A lovasíjászat nélkül pedig még mindig valahol ezer kilométerekkel keletebbre őriznénk a birkanyájakat, ha el nem söpört volna a történelem vihara. A lókultusz egyidős a lovak megszelídítésével, az első zabla leletekkel, tehát kb. 5000 éves. A lóáldozat legkorábbi nyomai a pre-szkítákhoz vezetnek, tehát csaknem 3000 évvel ezelőttre. Itt most csak annyit erről, hogy a lóhús megevése, mely szörnyűnek tűnhet a kifinomult gondolkodású mai embernek, korántsem volt mindennapos esemény, kizárólag nagyon nagy ünnepek, öröm, vagy gyász indokolta az isteneknek bemutatott lóáldozatot. Eredeti hitünk nyomai ma már csak meséinkben (táltos ló) és néhány megmagyarázhatatlannak tartott szokásban lelhetők fel. így például még a XX. század elején is hittek pásztoraink a póznára kiakasztott lókoponya szellemi erejében, pedig mit sem tudhattak arról, hogy ez a szokás végigkövethető egész Belső-Ázsián. A nemes ló fejedelmi ajándék. A hagyomány szerint Árpád fehér lóval váltotta meg az országfoglalás jogát. Hosszas vita alakult ki az ősi magyar lóról. Lovas temetkezéseink mindig részlegesek, tehát a csüdcsontokon, a lófejen és az enyészeté lett lóbőrön túl mást nem tettek a sírba, a fajtaazonosításban bőven esélyt hagy a találgatásokra. Ha a korabeli életmód szükségleteiből indulunk ki, akkor két szélsőségként egy tömegesen elterjedt igénytelen és szívós lovat, és egy csodafegyverként tartott nemes állatot, mely táltosként