Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

nyezet és az emberi műveltség kölcsönhatásában. Kötelességünk megőrizni multunkból utódainknak! Szólnunk kell egy Herman Ottótól eredő téves felfogásról: a „szilaj" és a „rideg" jelzők a jószág tartásmódjának hitt jelentéséről. Félrevezető lehet még ezen szavak ősi romantikájú hangulata. A valóságban a szilaj és a rideg nem tartásmódot, hanem jószágtulajdonságot, (némi túlzással: lelkiállapotot), állat-etologiai értelmű szocializáltságot jelöl. A tartásmód és a jószágtulajdonság összemosására eklatáns példa Taar Ferenc (1996), aki szerint eleinte a szilaj tartás volt a meghatározó, mint életmód, és ennek nyomán alakult ki a „szilajpásztorkodás". Arany János azonban helyesen tudta, amikor ezeket a fogalmakat tulajdonság jelzőként emberre is használta. Mert a szilaj jellemű ember, különösen fiatalon, kicsapongó, nyers, durva, fékezhetetlen, miként a ménesből először kiragadott csődör csikó. A „rideg" pedig az egyedül élő, mindenki által került, magára maradt ember lelkivilága, ahogy a jószág esetén az állatközösségből kitaszított, rendszeresen a gulya szélén legelő magányos példányok etológiai státusza. Ilyenekkel mindig számolni kell, hiszen a növényevők társas viselkedésének szabályai ebben meglepően hasonlatosak az emberéhez, csak hát ők a másságot kizárással torolják meg... A (hamisan) még napjaink történészei közt is a nomadizmussal rokonított „szilaj", „rideg" fogalmak meglehetősen rövid történetűek! Jószágcsapatra, főként lóra, szarvasmarhára, olykor sertésre is szinte csak a XVIII. századtól használják az összeírásokban, és akkor is ritkán. Például a Hortobágyon 1796-ban „szilaj Ménest" és „szilaj Gulyát" említenek az írások, ám egy év múlva ugyanazt a ménest „Vadménesnek" jegyzik. A „szilaj sertést" csupán egyszer említik 1833-ban, amikor is a debreceni tanács rendelkezik azok óvatos lelövetéséről. Ez utóbbi adat is egyértelműen tulajdonság jellegről tanúskodik, és nem tartásmódról: szilaj, tehát emberre veszélyes, stb. A Hortobágy jószágfajtáinak eredetével később részletesen foglalkozunk. Most a bevezetőben néhány fogalmat tisztázunk csupán. Eredet szerint megkülönböztetünk ősi, őshonos, honosított és kitenyésztett fajtákat. Ezeket a fogalmakat szintén sokszor keverik a hortobágyi tudósítások. Ősinek mondjuk háziállatainkat, ha feltételezhetően a Kárpátokon kívül már velünk éltek. Ilyen volt például a Mátyás király idejében még exportképes magyar ló, aztán a magyar szürke szarvasmarha, a pödrött V szarvú racka juh, a csigás szarvú erdélyi racka, a magyar parlagi tyúk (!), a komondor, kuvasz, erdélyi kopó, és esetleg a puli kutya. Vita folyik a sertést