Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

meg, hogy a társadalom minden tagja követi a nyájakat az egész évi legeltetés folyamán". (Paládi-Kovács Attila, 1994.) Visszatekintve az elmúlt 100 év tudományos kérdésfelvetéseire, megállapítható, hogy a honfoglaláskor állattartói örökségének folytonosságáról szóló fejtegetések ugyanabba a gondolati csapdába torkollnak: „nomád, vagy nem nomád ..." Ha viszont végre a „nomád" pontos meghatározását vesszük alapul, akkor már a honfoglaló magyarság sem tekinthető nomádnak, - az itt talált letelepült rokon népek életmódjáról nem is beszélve. Mai tudásunk szerint, a magyarság utolsó betetelepült hulláma egyértelműen tekinthető olyan nagyállattartó népnek, akik téli szálláshelyeiken mindvégig ott lakó családtagjaik és szolganépeik révén éltek a földművelés adta lehetőségekkel is. A nagyállattartás már igen korán kereskedelmi árútermelésnek tekinthető, amely mellett a napi hússzükségletet például az ugyancsak nagyarányú juhászat biztosítja. Bizonyító erejű erre nézve az etelközi ásatások állatcsontjainak százalékos elemzése, mely a kárpát-medenceivel gyakorlatilag azonos vonásokat mutat, és meglehetősen összetett táplálkozásra vall. A Hortobágyon eredetileg sem beszélhetünk tehát nomád pásztorkodásról, a Kárpát-medencében pedig még annyira sem, hiszen a biológiai adottságok gazdagsága, valamint a korábbi - a magyarok által birtokolt területek méretével történő összevetés — eleve más: mégpedig jóval fejlettebb gazdálkodási kultúrát tesz lehetővé itt élő eleinknek. A XIV-XV. századi gazdasági fellendüléssel együtt járó, és a török időkre eső falupusztulások után, a folyamat a „piacorientált" pusztai marhatartás kiteljesedését jelenti, illetve újrakezdését. Az ősi életformának, és termelési módnak, - melyről ismételten kijelentjük, hogy távol esik a nomádságtól - időtlen értéke abban áll, hogy e tájon minden más gazdasági megoldás kudarcra ítéltetett. Napjainkban többek közt környezetvédelmi okokból kötelességünk a nagyállattartó kultúra hortobágyi megbecsülése. Gazdaságosságát minden újraéledésekor bizonyította. Az ok igen egyszerű: a Puszta természeti adottságai - ha a tartott jószág eredeti fajtáival összhangban áll - erre, és a fenntartható fejlődés egyetlen megoldásaként: csak erre ad lehetőséget! A pusztai állattartás a népes és nagyhatárú mezővárosok, Debrecen, és a hajdúvárosok jellegzetes pásztorgazdálkodása tehát sajátosan magyar megoldás a kör-