Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

PUSZTAI LEGELTETŐ ÁLLATTARTÁS A PUSZTAI ÁLLATTARTÁS NOMÁD JELLEGÉNEK KÉRDŐJELEI Amikor Ecsedi István 1914-ben „A Hortobágy puszta és élete" című, a néprajzi szakirodalomban elsőként számontartott pásztorkodási és tájmonográfiát megírta, a kor archeológiai, történelmi, ethnográfiai ismereteinek birtokában az alábbi következtetésre jutott:: „.. .a hortobágyi pásztorkodás nem a honfoglalók idejéből való, hiszen azokon a területeken, ahol ma pásztorkodás folyik, hajdan falvak álltak, hol földművelés és pásztorkodás együttesen folyt. A falvak a török időben elpusztultak, jórészt alacsony sárházaik semmivé váltak, gyom verte fel helyüket, a mai pásztorkodás ma már csak a másodvirágzás letűnő emlékei e helyeken." Azt is megállapította, hogy ezen újjászületett, sok ősi jegyet magában hordozó pásztorkodás a XVIII. században teljesedett ki, és ez nem csak a Hortobágyra érvényes. „Abban egyöntetűen megegyezik újabb kutatásunk, hogy a rideg állattartás, amelyet az utóbbi évszázadokból ismerünk, s amelyet kiváló néprajzkutatóink olyan megelevenítő erővel örökítettek meg: a török idő alatt elpusztásodott részeken alakultak ki, tehát nem folytatása a honfoglaláskori nagyállattartásunknak." (László Gyula) Az újabbkori szakirodalomban (Pl.: 1976-ban megjelent egy többszerzős mű, mely már címében is félrevezető: „Hortobágy: a nomád pusztától a Nemzeti Parkig") is szokás a hortobágyi pásztorkodást „nomádnak" nevezni. Ez azonban nem állja meg a helyét, ugyanis: „a nomadizmus lényegében társadalmi rend, melynek meghatározó vonása, hogy a nomád társadalom mozgékony vándorpásztorkodással termeli meg a létezéséhez szükséges anyagi javakat. Társadalmi viszonyait, szervezetét, kultúráját is az a tény határozza