Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

II. kötet

ezekért a felelősséget? Hol van olyan szent, olyan szemtelen, olyan őrült? Embercsorda, vágóhídra hajtott embercsorda... Szegény Misi öcsémet, a kis hármas honvédkáplárt valahol Nagypolány körül elfogták az oroszok, 1914. dec. 24-én. Egy katona beszélte később, hogy nekiszorították őket egy folyónak, s aki nem akart belefulladni a vízbe: ott maradt, megadta magát. Január végén jött egy tábori lap, német szöveggel: „Ich bin bei Russischen in Gefangenschaft geraten. Ich bin gut. Hier gut. Jetzt gehe nach Russland, Michael."

96 Nem tudom, kivel írathatta. Talán vele egy időben került fogságba Zalai Béla barátom, iskolatársam, aki később meg is halt Szibériában. Kitűnő képességű, mély gondolkozású filozófus volt, aki talán új alapokra fektette volna gondolkozásunkat, Kant kategóriáit támadta meg és akarta korrigálni, még itt Debrecenben, katonafővel is ezen az új elméletén dolgozott. S odavan. (...) Másik csapás is érte családunkat. Erzsike nénémnek egyetlen fia, a szép és kedves Laci, ez a húszéves, barna fiú, elesett az olasz fronton. Egy óráig sem volt a harctéren: szíven lőtték. (...) Én még mindig helyettes tanár vagyok a reálban. Iskolánkat a háború első napjától fogva katonai kórházzá alakították át, nekünk ki kellett belőle vándorolni. Az igazgatónk zsidó, az ő közbenjárására a helybeli zsidó elemi iskolában kaptunk helyet délutánonként. Itt neveljük a nemes ifjúságot, összepréselt helyzetben, modernebb fajta purgatóriumban. Bizony, ezek a veszett idők a fegyelmet is meglazították, a háború rontó hatása remekül érvényesül az iskolánkban is. Egy V. osztályos fiú elszökött a katonákkal, s Lembergből transzportálták vissza. Én vitézségi érmet javasoltam neki, de az igazgatónk megdorgálta. Egyébként fülig úszunk a jótékonyságok áradatában. Minden héten megadóztatjuk a fiúkat, hol erre, hol arra a célra. És fizetnek. Sőt, hadikölcsönt is jegyeznek a szüleik zsebéből. Hej, ha a béke szép napjaiban is ilyen áldozatra készek volnának! Négy tanártársunk teljesít hadi szolgálatot, kettő már kitüntetést is kapott. Ennek az évnek tavaszán fejeztem be Deák György című háborús regényemet. Csáthy kiadóm megvette, s előre kifizette. De mikor a cenzúra rátette a kezét: lehetetlen volt kinyomatnunk. így hát eltettük a fiókba, savanyodni. Majd, valamikor

97 a háború után kiássuk kriptájából, ha még akkor is lesz egységes magyar nemzet és önálló Magyarország. Ez a tragikus év csak úgy ontja a tragédiákat. Az élet tragédiáit. (A háborús művészet hajítófát sem ér, kivéve a népköltészet termékeit.) Bodor Aladár barátom, akivel együtt jártuk meg Párizst, s akit mindenki orosznak nézett odakinn: most az orosz fronton néz farkasszemet Russzia zsoldosaival. Önként állt katonának, ami rávall. Engem is csábított a harctérre: „Gyere Gábor, van még mellettem egy hely (...) Tudom, hogy beteg vagy, de hát lehet-e szebben halni, mint a harctéren? Mit felelsz majd, ha a háború után kérdőre vonnak: hát te hol voltál akkor?..." Én bizony megmondanám, hogy itthon voltam, tanítottam és verseket írtam. Sze96 Orosz fogságba estem. Jól vagyok. Itt jó. Most megyünk Oroszországba, Mihály. 97 1919-ben.