Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

II. kötet

gény Aladár! Míg ő odafagyoskodik Galíciában, Astripánál: idehaza összeég gyönyörű kis felesége! Kisfiának gyújtotta meg a karácsonyfa gyertyáit, s ruhája lángot kapott, míg ölében lévő gyermekét védte: maga összeégett. Harmadnapra ki is terítették. Aladár már csak a kórház ravatalán láthatta. Milyen szomorú ez az élet! „Nekem most már könnyű a harc!" - mondta siváran szegény ember. Különben az ős irigység harapdálja sarkamat, hogy még mindig itthon vagyok. Sokszor hallom a hátam mögött a sötétlelkűség mormogását: „Hm, micsoda atléta-alak! S az ilyet nem viszik lövészárokba. A fekete fene rágja meg a zsidó jakhecét!" Zsidónak néznek hazám fiai és leányai, mert aki most civilben jár és itthon él: mind zsidó. Az menti az ilyen rossznyelvűeket, hogy valakijük oda szenved. Csakhogy nekem is szenved oda testvérem, rokonom nem egy, de tíz, mégsem kívánom, hogy most már mindenki vesszen. Nagyra vagyunk ennek az évnek katonai eredményeivel. Gorlicétől Luckig vertük egyfolytában az oroszt. Csakhogy nem mi vertük, hanem Mackensenék, Hindenburgék, a fő hentesnek vérben gázoló legényei.

98 Az orosz félelem is a német névből táplálkozik. Az osztrák főhercegek és tábornokocskák ugyan nem sokat lendítenek a győzelem szekerének kerekén, ha rájuk lett volna bízva Magyarország sorsa, azóta már kozák nagajka

99 suhogna a hátunkon. Bizony, katonai tekintetben sokkal tartozunk Németországnak. A németek nem szoktak félmunkát csinálni. Az osztrák agy képtelen egész munkát végezni. A magyar: jó bolond, hős bolond, ha valahol fel kell áldozni tízezer embert: magyar ezredeké a dicsőség. Ha jó vezérei volnának ennek a turáni fajzatnak, bizony megdöngetnénk egyik-másik ellenségünket. Az osztrák vitézség olyan, mint a Habsburg-zászló: fekete és sárga, nincs benne se piros, se fehér. Az éhínség egyre jobban fenyeget. Ha a kultúránk is oly rohamosan emelkednék, mint a disznóhús ára! Az embereket, különösen az asszonyokat megvadítja és eldurvítja ez a rabszolgai állapot. Édesanyám a kertből sírdogál haza, Erzsike testvérem itthon sírdogál, a többiek a város másik végéből panaszkodnak be hozzánk. Édesapám beteg dühében a kerti kutyákat lövöldözi. „Ha azért az ezer, meg ezer fiatal emberért nem kár, ezekért kár?" így okoskodik szegény, és igaza van. Bántja a Miska rabsága. Ki tudja, látja-e még valaha? Az idén csak egy rövid hónapot voltam a Tátrában, nem eresztett a posztó. írni sem tudtam odafenn, mint máskor, nyugtalan és céltalan ilyenkor az élet. Újtátrafüred is tele volt üdülő katonatisztekkel. A szegény Gaal Annussal újra találkoztam, nagyon sovány volt a gyerek. A nők sem a régiek már: ez mind férjhez akar menni, betegen is. Csak a hegyek most is a régiek. Ezeknek mindegy: háború, nem háború, fenséges nyugalommal állnak tovább őrt a határon. Úgy szeretem őket, mintha csakugyan egy anyagból volnánk. Szabolcsi Ellát ezen a nyáron nem engedték Debrecenbe. A bihari Tenkén nya98 August von Mackensen (1849-1945): német marsall, Paul Ludwig von Beneckendorff und von Hindenburg (1847-1834): német tábornok. 99 Szíjkorbács.