Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

II. kötet

gény Aladár! Míg ő odafagyoskodik Galíciában, Astripánál: idehaza összeég gyö­nyörű kis felesége! Kisfiának gyújtotta meg a karácsonyfa gyertyáit, s ruhája lán­got kapott, míg ölében lévő gyermekét védte: maga összeégett. Harmadnapra ki is terítették. Aladár már csak a kórház ravatalán láthatta. Milyen szomorú ez az élet! „Nekem most már könnyű a harc!" - mondta siváran szegény ember. Különben az ős irigység harapdálja sarkamat, hogy még mindig itthon vagyok. Sokszor hallom a hátam mögött a sötétlelkűség mormogását: „Hm, micsoda atlé­ta-alak! S az ilyet nem viszik lövészárokba. A fekete fene rágja meg a zsidó jakhecét!" Zsidónak néznek hazám fiai és leányai, mert aki most civilben jár és itthon él: mind zsidó. Az menti az ilyen rossznyelvűeket, hogy valakijük oda szenved. Csak­hogy nekem is szenved oda testvérem, rokonom nem egy, de tíz, mégsem kívá­nom, hogy most már mindenki vesszen. Nagyra vagyunk ennek az évnek katonai eredményeivel. Gorlicétől Luckig ver­tük egyfolytában az oroszt. Csakhogy nem mi vertük, hanem Mackensenék, Hindenburgék, a fő hentesnek vérben gázoló legényei. 98 Az orosz félelem is a né­met névből táplálkozik. Az osztrák főhercegek és tábornokocskák ugyan nem so­kat lendítenek a győzelem szekerének kerekén, ha rájuk lett volna bízva Magyar­ország sorsa, azóta már kozák nagajka 99 suhogna a hátunkon. Bizony, katonai te­kintetben sokkal tartozunk Németországnak. A németek nem szoktak félmunkát csinálni. Az osztrák agy képtelen egész munkát végezni. A magyar: jó bolond, hős bolond, ha valahol fel kell áldozni tízezer embert: magyar ezredeké a dicsőség. Ha jó vezérei volnának ennek a turáni fajzatnak, bizony megdöngetnénk egyik-másik ellenségünket. Az osztrák vitézség olyan, mint a Habsburg-zászló: fekete és sárga, nincs benne se piros, se fehér. Az éhínség egyre jobban fenyeget. Ha a kultúránk is oly rohamosan emelked­nék, mint a disznóhús ára! Az embereket, különösen az asszonyokat megvadítja és eldurvítja ez a rabszolgai állapot. Édesanyám a kertből sírdogál haza, Erzsike test­vérem itthon sírdogál, a többiek a város másik végéből panaszkodnak be hozzánk. Édesapám beteg dühében a kerti kutyákat lövöldözi. „Ha azért az ezer, meg ezer fiatal emberért nem kár, ezekért kár?" így okoskodik szegény, és igaza van. Bántja a Miska rabsága. Ki tudja, látja-e még valaha? Az idén csak egy rövid hónapot voltam a Tátrában, nem eresztett a posztó. írni sem tudtam odafenn, mint máskor, nyugtalan és céltalan ilyenkor az élet. Újtátrafüred is tele volt üdülő katonatisztekkel. A szegény Gaal Annussal újra találkoztam, nagyon sovány volt a gyerek. A nők sem a régiek már: ez mind férj­hez akar menni, betegen is. Csak a hegyek most is a régiek. Ezeknek mindegy: háború, nem háború, fenséges nyugalommal állnak tovább őrt a határon. Úgy sze­retem őket, mintha csakugyan egy anyagból volnánk. Szabolcsi Ellát ezen a nyáron nem engedték Debrecenbe. A bihari Tenkén nya­98 August von Mackensen (1849-1945): német marsall, Paul Ludwig von Beneckendorff und von Hindenburg (1847-1834): német tábornok. 99 Szíjkorbács.

Next

/
Oldalképek
Tartalom