Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

Az önismeret kertjében - utószó

kezetben élt. Testi-lelki valójában azonban egyre inkább elszegényedett. Történelmi szereplőből egyre inkább anekdotafigurává vált. A debreceni cívis úgy élte meg a modernizációt, mint ami számára semmi jót nem hozhat, s távol tartotta magát a nagy társadalmi-kulturális ügyektől. Debrecen akkori, egyetlen irodalmi köre, a Csokonai Kör vezetői sokszor panaszkodtak arra, hogy a város tehetős polgárai nem támogatják munkájukat, érdektelenek a körrel és közömbösek a kultúrával szemben. Mindezen az sem változtat, hogy a debreceni cívis ekkor is fontosnak tartotta a művelődést, de már inkább csak a családi körön belül, mint ahogy már csak itt kereste a boldogságot is.

95 Debrecenben hiányzott az a művészetre és irodalomra fogékony réteg, mely társadalmi-művelődési tényezővé tudott volna válni, s amely felemelt volna egy-egy írót, művet, bevitte volna őket a köztudatba, kultuszt teremtett volna nekik, ahogy ez - közeli példára gondolva - Ady esetében is történt. 1924-ben Oláh Jött éve csodáknak című darabja kapcsán írt bírálatában azért sajnálkozott Kuthi Sándor, mert a darabot Debrecenben mutatták be, s így biztosan elvész az ismeretlenségbe s visszhangtalanságba. Hiányzik ugyanis a vájtfülű, a művészetekre fogékony és a modern emberi problémákra rezonáló társadalmi közeg, pedig Oláhnak és „költészetének nagy intellektuális megértés, megérzés, szeretet, méltánylás és ilyen kritika illene, ahol az avatatlanok nem csóválhatják nyárspolgári megfontolásoktól ijedősre kiformált, a hétköznapok, szürke életben nagyon álszemérmessé változott fejüket."

96 Később Móricz, aki pedig szerette a várost (és nyugalmát), hasonlóképp írt Magoss Olgának Oláh a Parasztok kórusa című szavalókórusa fogadtatásáról: „A költő mindig pontosan tudja, hogy mikor mit nem illik csinálni. Azért költő. Csak az a baj, ha semmi rezonanciája nincs. S itt attól félek, hogy csak annyi visszhangja lesz, hogy megzavarta a polgári nyugalmat. De ez is több, mintha beleilleszkedett volna abba a nyájas vasárnap délutáni hangulatba."

97 Ady amint tehette, itt hagyta a várost, nem tudta elviselni a „debreceni szellemiség"-et: „ordítás a hasért, sujtás, szűr, zsinór, kerek kalap, zsír, bor és szűzi erkölcs...", tunyaság, elzsírosodás, az érdeklődés hiánya 98 A legnagyobb bajnak azt tartotta, amit már Kazinczy is emlegetett az Arkádia-pör során, hogy a város elzárkózik minden újtól, hiányzik belőle a kezdeményező szellem, s ez még azt is lehetetlenné teszi, hogy akár csak meg is közelítse korábbi művelődéstörténeti jelentőségét. Tóth Árpád tízes években írt cikkei szintén lesújtó képet örökítenek meg a város kulturális állapotáról: nincsenek jó írók és költők, tehetséges irodalmárok, ezért hát nincsenek és nem is lesznek színvonalas lapok, könyvek és elő95 Matkó László: Cívis élettér és a társadalmi hierarchia. Alföld, 1987. 4. 96 [Kuthi Sándor]: Jött éve csodáknak. Eredeti bemutató a Csokonai Színházban. Debreczen, 1924. november 18. - Napló, III. k. 278. jegyzet. 97 Móricz Zsigmond Magoss Olgához. 1930. dec. 2. In: Radies Károly szerk. Móricz Zsigmond és Magoss Olga levelezése. Bp., 1995. - Napló, IV. k. 104. jegyzet. 98 Ady Endre: A nagyvárosok. A zsíros város. In: Szabó Sándor Géza szerk., bev. Ady és Debrecen. Debrecen, 1977.