Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

Az önismeret kertjében - utószó

adások sem. A nagy mű és nagy alkotó születéséhez megfelelő szellemi-mentális környezet kellene. Debrecen „unalmasabb, mint valaha, iszonyú hőség s bűs kánikulai látványosságok". Egyetlen tehetséges ember ismert csak: Oláht, azonban ő is csak kényszerűségből él itt." Oláh Gábor is tisztában volt mindezzel. Számára a döntő felismerést - ahogy már volt is róla szó - Párizs hozta meg. Ott döbbent rá, milyen is az a város, ahonnét nem is oly régen a magyar költészet megújítását várta. Ott értette meg, hogy szülővárosa erkölcsössége már csak terméketlen képmutatás, s legfeljebb csak az újtól, a modern élettől és annak problémái tudomásulvételétől való elzárkózás hivatkozási alapjának jó. Párizsi útjáról írt útibeszámolója utolsó soraiban ezért azonosulhat a Debrecenben való maradás a halállal: „Halálos, halálos csend mindenütt. Teremtő Isten, hát ez az én hazám? Az asztalomon finom ócska por; a könyveimet kezdi beszőni két fiatal pók. Egy pár hervadt koszorú a falon. Hiszen ez koporsó! Eleven halottak koporsója. Bezárom üveges ajtaját, leomlok a sötétben és siratok híján siratom, siratom szegény magamat."

100 S mégis marad. Ady elmenekült Nagyváradra, s ott rátalált saját útjára. Debreceni költeményei még a kor átlagos költészeti nyelvét beszélték, s ahogy a Maradandóság városa című verséből kitűnik, később már idegennek érezte debreceni énjét. Oláh azonban maradt, s így elveszítette annak a lehetőségét, hogy hathatósan megtudja formálni igazinak hitt énjét, amire Párizsban talált rá, s kényszerült aztán arra, hogy egy képzeletbeli világba meneküljön, s életét könyvekbe és naplójába mentse. Szinte mazochista módon ragaszkodott a maradáshoz, a mindennapos szenvedéshez. Csak az a kár, hogy a szenvedés szép lassan mindennapivá, megszokottá vált, elveszítette azt a revelatív hatását, amit Wilde oly jól meglátott: „a szenvedés valójában kinyilatkoztatás. Észrevesszük a dolgokat, amelyeket azelőtt sohasem vettünk észre (...) Amit homályosan, ösztönszerűen éreztünk csak a művészetre vonatkozólag, az most az értelem és a kedély révén valósággá válik a vízió tökéletes tisztaságával s a megértés teljes hatalmával".

101 De még ha veszített is ez a mindennapi szenvedés a megvilágosító erejéből, Oláh mindvégig megőrizte érzékenységét arra, hogy meglássa a dolgok új oldalát, hogy ne veszítse el képességét a világ esztétikai szemléletére. Csak az volt a baj, hogy közben, szép lassan világidegenné vált. A művészhez méltatlan körülményei, rossz anyagi helyzete, mellőzöttsége és művészete visszhangtalansága szinte embertelenné növesztette hivatásérzetét és önnön jelentősége tudatát. S idővel aztán már csak a rendkívüli dolgokat, az álmokat tudta megírni. „Nekem nagyszerű témákkal kell foglalkoznom; mert a kicsikben kicsi vagyok. Nagy csak a nagyokban."

102 Jellemző, hogy a Táltosfiúban és főleg a folytatásában (Szárnyas ember, Új evangélium) csak az álmok vezetik a hőst, aki szinte feledi származását. 99 Tóth Árpád Oláh Gáborhoz 1912. júl. 4. - Napló, II. k. 73. jegyzet, wo Oláh 1919, 178-179. 101 Oscar Wilde: De profanais. Ford. Mikes Lajos. Bp., é. n. 35. Napló, III. k. 338.