Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

után befolyó összeg az előállítási költségeket sem fedezi. Mindazonáltal e mű első kiadásának tiszteletdíja fejében 100 (Egyszáz) koronát ajánlunk fel. Amennyiben ez ajánlatunkat elfogadni méltóztatik, kérjük mielőbbi sz. értesítését." Méltóztatom! Méltóztatom! Hogy a csudába ne méltóztatnám! Összeütöm sarkantyúmat, nagyot füttyentek és a farkamhoz rúgok nagy örömömben! Áldott légy, szegény költők türelmes jó istene, hogy valahára az én munkámnak is kerítettél kiadót! És hozzá még 100 korona tiszteletdíj! Ó, a bolondok... hiszen ingyen is szíves örömest odaadtam volna nekik kiadásra! Franklin Társulat! Mikor ezelőtt hét esztendővel olvastam Egyetem utcán ezt a címet: olyan érzés fogott el, mint a paloták ablakán bekukucskáló rongyos koldust - istenem, be szép világ, és be elérhetetlen messze van! S íme! A Franklin kiadja egy verses munkámat. Kérem, ennek már fele se tréfa. Mégiscsak van haladás az én mozdulatlannak látszó életemben is. Éljen König Gyula, s éljen a Sámson szerzője! (...) A minapában néztem át Heine Harzi utazásának a kefelenyomatát. (...) Ah, ez az élet, amit hetedik esztendeje álmodok egyfolytában Magamnak. író lenni és semmi más. Oly tisztán ragyog előttem a célom, mint amott a szomszéd ház kéménye fölött a Jupiter csillag, (nov. 5.) * És Debrecenben? Néhányan csudálnak, sokan utálnak, a legtöbben nincsenek tisztában velem. Közfelfogás szerint pedig: excentrikus, magamhitt, gőgös, betegesen nagyravágyó, meglehetős versificator vagyok. Roppant sokat nyom a latba: parasztszármazásom. Ezt nem tudja megbocsátani kölesei Kölcsey Ákos úr, ez a fehér szakállas hosszú fabot, a nagy Kölcseynek igen parányi valahányadik ivadéka. Verebeket nemzenek a sasok! Ez az igazság. (...) Sokáig nem tudtam megmagyarázni: miért húzódozom a hétköznapi társaságtól? Először azt forgattam magamban: embergyűlölet... Nem az! Azután: félszegségem, szokatlanságom került szóba... most már ez is lekopott rólam. Nem ez. Az, hogy féltem egyéniségem érintetlenségét, eredetiségét a másokkal és másokhoz való súrlódástól; félek, hogy lekopik az a máz, mely az egyéneket megkülönbözteti a tömegben. Aztán meg, nagyon hamar ráunok mindenkire, ha már kiismertem. Engemet addig érdekel egy ember, míg rejtelem van benne; vagy míg azt nézek bele én. Petőfi a nyitott levelet szerette; én nem! engemet a becsukott könyvek izgatnak.

153 (...) 153 „Az a görbe felföld hegy- és völgyeivel / Könyv, melynek számtalan lapját forgatni kell, / De te, alföldem, hol hegy után hegy nem kél, / Olyan vagy, mint a nyilt, a fölbontott levél, / Amelyet egyszerre átolvashatok..." (Petőfi Sándor: A csárda romjai.)