Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

Az önismeret kertjében - utószó

nemcsak azt mondja, „ez vagyok én", hanem mint a tükör, azt is, „ez vagy te".

125 S így az önismeret kegyetlen médiuma lehet. Hisz ez a „másik" nem feltétlenül egyezik meg a tükörbe néző önmagáról hitt és elhitetett képével. Nem véletlen, hogy Thomas Mann elégette fiatalkori naplójegyzeteit. Oláh viszont azt akarta, hogy feljegyzéseit hozzák majd nyilvánosságra. Célja nem annyira az önismeret, mint inkább a nyilvánosság meggyőzése volt. A napló által megjelenő „másik"-at is uralni akarta, ő akarta megformálni a „másik" által mutatott arcképet is: ,,[é]n (...) önzésből írogatom ezeket a lelki apróhirdetéseket".

126 Oláh elsősorban önigazolást írt, hogy korrigálja azt a képet, ami róla az irodalmi közvéleményben kialakult. A kötetek gyakran nem napi feljegyzéseket tartalmaznak, hanem összefoglaló-visszatekintő részeket, sőt arra is vannak adatok, hogy nemegyszer előre megírta a bejegyzendő szöveget. Naplója legfontosabb jelentésteremtő eljárása az önéletrajzokat jellemző elbeszélői értékelő folyamat (erzáhlischher Bewertungsproze), ahol is az egyszeri történés mindig egy későbbi tudásba van beillesztve, vagyis minden egyes cselekedet és történés valami általános tudás révén nyeri el helyét és értékelődik az élettörténetben.

127 Minden egyes életepizód a személyiség egész életéből leszűrt tanulságon át értelmeződik, s ez alakítja az elbeszélői perspektívát. Oláh szintén erre törekedett, ezért rendelte alá feljegyzéseit az önértékelés és az önigazolás szándékának. A tét nem volt kevés: bebizonyítani, hogy egész életét a művészetnek rendelte alá és a művészi formákhoz igazította. Vagyis megmutatni, hogy ő is tagja a művészet birodalmának. Az értékelő horizont: a jövő, a remélt, mert megérdemelt halhatatlanság. Oláh azonban nemcsak a róla kialakult képet akarta korrigálni, hanem saját életét is: a képzelet segítségével javítani élete elhibázott voltán, pótolni - legalább gondolatban - azokat az életeseményeket, amikben nem lehetett része, amiket nem adott meg a sorsa. Pótszer kellett, hogy elviselhesse, mennyi mindenről lemondott, hogy elérhesse céljait, amik közül aztán megint mennyiről le kellett mondania, a távoli jövőbe tolnia: műveivel nem hódította meg a világot, sem Magyarországot, de még Debrecent sem. Vagyis a napló pótlék is, ahogy a műalkotásokat is annak tekintette: mindazt, amit az életben nem tudott elérni, legalább képzeletben kiélhesse. Naplója szerint ő a magyar irodalom egyik legjelentősebb és legmodernebb alakja, sőt világirodalmi rangú művész. Modernségét és egyben jelentőségét a Kosztolányi bírálatára írt válaszában bizonyította: mennyi mindent meglátott és megsejtett ő előre. Világirodalmi pályája kezdetét pedig a verseiből készített fordítások jelentik. Nem titkolt irigységgel nézte kortársait: Adyt, Babitsot, Kosztolányit, Herczeg Ferencet, sőt talán még Juhász Gyulát is. Úgy érezte, neki is jár, amit ők megkaptak: hírnév, pénz vagy legalább egy kis megbecsülés. Legfőbb vágya a halhatatlanság elérése volt. S noha tisztában volt vele, hogy a jelenbeli siker nem feltétlenül jelenti az „örök életet", de azt is tudta, ha az elmarad, akkor ennek az 125 Hárs György Péter: „Medusa tükre eltörött." BUKSZ, 1998. tavasz, 28. 126 Napló, I. k. 84. 127 Jochen Rehbein: Biographische Erzählen., In: Eberhard Lämmert hg. Erzählforschung. Stuttgart, 1982. 56.