Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

Az önismeret kertjében - utószó

esélye is csökken: „Párizsban igenis azt tanultam meg, hogy ki a má-t üstökön nem ragadja, lőttek annak."

128 Oláh számára egyedül a napló(írás) ígérte a halhatatlanságot. Ha sikerül igazi arcát, művész voltát megmutatni és elfogadtatni az utókorral, akkor neve fennmarad, akkor volt értelme a sok áldozatnak. Wilde-hoz hasonlóan hitte,

129 hogy előbb életét kell művészivé formálni, hogy aztán a művek is elindulhassanak a maguk - halhatatlanság felé vezető - útján. Hogy miért bízott inkább a napló erejében, mintsem a művekében, talán abban leli magyarázatát, hogy Oláh a maradandóság biztosítékát, Ambrushoz hasonlóan, azokban a munkákban látta, melyek a lélek intim történéseit a leggazdagabban tárják az olvasók elé. Hitte, az én belső életénél nincs érdekesebb az olvasók számára. Oscar Wilde soraira - „Az egoizmusnak még a mindennapokban is van bizonyos varázsa. Ha az emberek másokról beszélnek, rendszerint unalmasak és ostobák, de ha önmagukról beszélnek, majdnem mindig érdekesek"

130 - rímel Oláh gondolata: „érdekesebb olvasmány pedig nincs a világon, mint egy lélek fejlődésének, kibontakozásának rajza.. ."

131 Hitte azt is - s itt látszólag ellentmond önmagának és költői gyakorlatának -, hogy a naplóban megörökített élet közvetlenül, szinte alakítás nélkül is műalkotás: „[mjinden embernek élete kész regény, csak legyen őszinte és hű. Az igazság sokszor maga a jellemző képet kapott szépség. A szépség maga a felsőbbrendű igazság."

132 Épp e kettősségben rejlik a napló előnye: „[a] napló kiszaggatott valóságos élet, de szépsége éppoly határtalan, mint a Dante csillagok közt repülése".

133 Persze Oláh azért nem hagyta teljesen a véletlenre a szépség elérését. Egy stilizált, művészileg megkomponált élet tárul elénk a napló lapjain, s ez az élet nem mindig és nem feltétlenül azt mutatja meg, milyen volt az, aki élte, hanem azt, amilyenné formálni szerette volna önmagát. Jelentős személyiségnek, aki a mindennapokban is képes volt megőrizni és megmutatni nagyságát; szemlélni és csodálni valónak, mint egy műalkotást; ő a világ egyik legnagyobb művésze, aki szinte minden műfajban alkotott; teste az aranymetszés törvénye szerint van formálva; a leghódítóbb férfi, akihez minden nő feleségül szeretne menni... Talán a legjobban ott érződik a stilizálás, ahol szerelmi életéről beszél. Feljegyzéseiből ugyanis hiányzik az életszerűség, s lehetetlen eldönteni, nem vágyai puszta kivetítéséről van-e szó. S általában is kérdéses, hogy aki ennyire önnön jelentősége tudatában éli életét, akinél a szubjektív világnak ennyire primátusa van a közös világ fölött, mennyire képes különbséget tenni a vágyai és a valóban megtörtént dolgok között. Lehetetlen ellenőrizni Oláh összes állítását, de az a tény, hogy számára a valóság mindenekelőtt, ha nem kizárólag, énkivetítés, általánosan orientáló lehet az olvasó számára. 128 Napló, I. k. 223. jegyzet. 129 Török: i. m. 43. 130 Oscar Wilde: A kritikus mint művész. In: Wilde: i. m. 96. 131 Oláh Gábor a Petőfi Társaság elnökségéhez. 1923. dec. 30. - Napló, I. k. 1. jegyzet. 132 Napló, V. k. 618. 133 Napló, V. k. 618.