Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
Az önismeret kertjében - utószó
Oláh a művészetet és a művészi életet mint védőburkot terítette magára, s ez ugyan óvta őt, de egyben el is zárta a világtól, s ezzel attól, hogy felismerje élete valódi eseményeit, s hogy a vele történtek mintegy megmutassák a további utat. Naplójában 1939-ig mindössze három-négy tragikus, élete megváltoztatását követelő eseményt jegyzett föl, anélkül azonban, hogy ezek tanulságai tapasztalattá értek volna benne. Úgy élt ezek után is, mint addig. így aztán szinte egész életében újra meg újra ugyanazokkal a problémákkal küszködött, anélkül, hogy megoldotta volna őket. Első tragikus-katartikus élménye: Párizs után visszazuhanni Debrecenbe. Már hazajövetelekor tudta, hogyha marad, elzárja magát az élettől, s mégis maradt. A másik nem sokkal későbbi élménye, ami talán még ennél is megvilágosítóbb lehetett volna: idegbetegsége. Ekkor ugyanis nemcsak emberi halandóságával, hanem művészi halhatatlanságával, eddigi élete lehetetlenségével, csődjével is számot kellett vetnie: „Fiúk, ha meghalok, tireátok bízom az emlékezetem csöndes ápolását. Más nincs. Addig élek, míg ti el nem felejtetek. Oh, milyen parányi körre zsugorodott össze halhatatlanságunk". 103 S aztán maradt minden változatlan. Majd csak a halálos ágyán ébredt rá újra: talán mégsem érte el a vágyottmegálmodott halhatatlanságot. Talán a leginkább anyja elhidegülése és halála viselte meg. Nem is a halála volt annyira fájdalmas, inkább annak a tudata, hogy ezzel végletessé vált magánya, nincs többé, aki feltétlenül hinne az ő tehetségében, elhivatottságában. De minden eddiginél is tragikusabbnak tűnik az a felismerése, hogy bármennyire is próbál apja hatása ellen védekezni, örökségét mégiscsak éreznie kell nap mint nap: mentalitásában, s gőgös, bizalmatlan, emberkerülő természetében. Jogosan merülhetett fel benne a kétség: van-e lehetőség az önformálásra, a külvilágtól független önálló, csak a művészetnek alárendelt személyiség megteremtésére. Az enyhületet soha nem az idő, s nem is a mindennapok hozták meg a számára, hanem a szakadtán írás, vagyis a szakadtán távolság önmagától. O maga fejti ki A művész alkotás lélektana című munkájában, hogy a művészet valójában nem az önismeret, hanem a kompenzáció eszköze. 104 Védőfal, hogy távol tartsuk magunktól a tragikumot, de vele együtt a katarzist is, ami mégiscsak egy kis reményt jelenthet életünk megváltoztatására. S így bár mindig tragikus sorsú embernek tudta magát, de ezt kivételes nagysága jeleként értelmezte, s ezzel fel is oldotta, értékké transzponálta. A helyzettudat (magányos, mellőzött, elfeledett) és az önértéktudat (kivételes egyéniség és nagyság) mindvégig meglévő feszültsége legtöbbször nem reális cselekvésre, hanem álmokba menekülésre késztette. S ez egyre narcisztikusabbá formálta személyiségét. Az önmagában való hithez néha már elég volt annak a tudata, hogy ilyen mostoha körülmények közt is meg tudta őrizni önmagát, s nem apadt el művészi vénája: „Ez a város: mocsár; itt a lelkek piszkosabbak, mint az utcák. Ha van hősiség a mai napjainkban: az én szilárdan megállásom ebben a posványban igazán hősiség." 105 Általában azonban szinte korlátlan volt !°3 Napló, II. k. 174. 104 Oláh Gábor: A művészi alkotás lélektana. Db., 1928. 34-39. 1Q 5 Napló, II. k. 161.
