Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

fényes volt a körút, mint Párizs Saint-Germain bulvárja 1892 táján. A szerencsétlen Wilde jutott eszembe, aki így kocsizott végig búcsúlátogatásra Párizs nagy utain. Azután meghalt. Én is búcsúzom, én is meghalok. A szegény Csikesz Sándor barátom itt maradt villakertje mellett 3-4 úr álldogált, akik kalaplevéve köszöntöttek. Persze, én egyiket sem láttam felismerhetőségig. „Tudod, ki köszönt?" - kérdezte a bakon ülő atyafi. Mert az öcsém táltosa húzta Illés szekerét velem. „Nem én" - feleltem egykedvűen. „Vásáry István volt, a polgármesterünk" - mondta büszkén az öcskös. No, ez értékes ember, mormogtam magamban, s szerettem volna visszatekinteni rá, de röstellettem; helyettem az öcsém nézett vissza háromszor. Ez a Vásáry volt az az egyetlen polgármester, aki évekkel ezelőtt megszavaztatta nekem a millenniumi királyi díj 700 pengőjét. Legyen áldott az emlékezete. Azt hiszem, mind a kettőnk neve fennmarad. Az övét is sok alkotás őrzi, az enyémet is. Azután úsztunk tovább, az ezüst fényes levegőben. Az egész életem általgördült emlékezetemen. Szépek az ilyen órák, századokkal fölérnek. Úsztak az akácfák, úsztak a sudár nyárfák, úsztak a hórihorgas fenyők az emlékezet finom ködében, mint messziről közelgő lányok a tavaszi napsütésben. Már a kocsink nem is mozgott, állott, mint egy szobormű; hanem körültünk és mellettünk hömpölygött, rohant, zuhant a föld színes szintje és a messze éggel ölelkező határ. Andalító zsongással hullottak a csöndbe a leszakadt madárhangok, mintha koromként üde kis ibolyák hullottak volna a fű bizonytalan színű bársonyára. Elcsigázott lovunk táltossá tündériesült, fakó kocsink diadalmi hintóvá ékesült. Mi ketten olyanok voltunk, mint a megszállottak vagy a görög istenek. Még ez egyszer boldog voltam, mint talán többé soha életemben. Mikor levánszorogtam a kocsiról, alig bírtam megtenni azt az 50 lépést, amely szobámig vezetett. Annyira holtra voltam fáradva.

118 118 Naplójába be nem került jegyzeteiben is sokat foglalkozott az út és az utazás szimbolikus jelentésével: „... egész életemet szimbólumnak látom: a pusztáról a fényes város felé törtető pásztorfiú, vagyis a szépségtől csalt Magyarság szimbólumának; klinikákon át vándorlásom is jelkép: a művészek kolostorba olvadása életük hanyatlása alkonyán. (...) Van nekem egy nagy tündéri álmom a Művész, a költő diadalmenetéről. Az ének születése c. versemben meg is írtam. 12 meztelen leány, aranysörényű, rózsaszín patájú húzza üvegkocsimat, amely rózsák baldachinjával borul fölém. A lányok homlokán violatüzű csillag lobog. Ez meglehetősen Caligulái antik álomkép, de mindig így láttam magamat diadalmam tetőjén. - Én, aki tképpen majdnem mindent elértem, amit akartam, ezt is elértem életem alkonyán, persze már nem lírában, hanem prózában: így 12 halványkék ruhás ápoló lány zöld keresztes testvér húzza hófehér ágyamat a klinikák folyosóján, kis fekete cipóhintóm álommorajjal zsiborog. Megyünk a nagy fehér hídon a Nem ismert Tartomány felé, ahonnan nem tért vissza utazó." (DIM) - A költő diadalmenete a Szárnyas ember című regényében is szerepel: huszonnégy gyönyörű, anyaszült meztelen szűz által vont diadalszekérről szavalja verseit a hős: „Tizenkét hófehér testű leány teljesen meztelenül, mint tündéri tizenkét kanca: húzza az Almok Királyának, a Költőnek arany diadal-kocsiját. A kocsi könnyű és merész szerkezetű, kétfelől áttetsző, remegő szárnya van, amely az eszmeiséget szimbolizálja. A kocsi ragyogó baldachinja alatt, bíbor trónszéken, Bethlen