Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

Együtt szenvedek a zsidókkal. Őket a hitlerizmus fenéje rágja, engem 5-6 betegség méregfoga. Ők kifelé jajgatnak a világba, én magamba rogyva marom magamat. Az ő kínjuk nemzet-fájdalom, millium és millium részre oszlik, egy-egy zsidónak aránylag kevés jut belőle; de én az esendő embernek minden nyomorúságát vállamon emelem, mint Atlasz a földgömböt, és nyögök alatta megoszthatatlanul. Kardos Albert barátom híven és keserűen számol be minden újabb iniuriáról

119

, melyet Izrael ellen Hungária elkövetett. Én csak, ha kibuggyan belőlem a panasz telije, akkor hörgőm lelkébe átkos szidalmamat, amellyel az életemet apasztó betegségek raját átkozom. Mind a ketten kipanaszoljuk magunkat, s mind a ketten még betegebbek vagyunk. Testem kemény gömböc, melyet a halál felkötött a füstölőre. Lengeti, izgatja, süti a meleg, fojtja a füst és rázza a hideg, míg lassanként ennivalóvá aszalódik emberi és földi férgek eledeléül. Minden nap megkérdem orvosaimtól: urak, mi lesz velem? Úgy néznek rám, mint akiknek dinnyeföld nem jutott. Vezető tanársegédem, Héger Floris tanítványom volt; amit az iskolában kapott tőlem, most adja csőstül vissza. Nem azt mondom, hogy bosszút áll rajtam, hiszen bosszút állania nincs miért; hanem érezteti velem, hogy a latin nyelvtan semmi, a belgyógyászat a valami. Igaza is volna, ha segíteni tudnának rajtam. De mivel 5 hónap óta folyton közeledem a halálhoz, inkább azt mondhatom, hogy visszafelé haladunk. Ez pedig kevés az üdvösségre. így lassanként szépen elkészítenek a nagy vacsorára, amelyet nem mi eszünk, hanem bennünket esznek. Gyönyörű kilátás a végtelenségbe. László ül. A költő. Az álmok fejedelme. Égszínű kék római tunika fedi pompás termetét; fekete haját arany korona szorítja; kezében egy virágzó thyrsus-bot. Lábánál két pici kobold fekszik; hatalmas pávafark-legyezővel hűsítve az ifjú uralkodót. (...) A menet megállt a park közepén. Bethlen László fölemelkedett trónjáról és szavalni kezdte Az álmok királya című költeményét." (Oláh 1930, 110-111.) 119 Jogtalanság.