Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

Május 10. Vasárnap. Most már közel a halál.

117 Gyakran fulladás fog el. A testem tele vízzel, minden nappal növekszik. A derekam, hasam, szörnyen feszül, mert duzzad és dagad. Lábaim ormótlan oszlopok, alsó lábszáramon kihasadozott a bőr. Hosszú, vonalszerű sebek támadtak rajta, de még eddig begyógyultak. Most a kezem feje duzzadt meg, pöffedt, mint eső után a gomba. Az orvosok attól félnek, hogy a kezem fején ki fog hasadozni a bőr és nem gyógyul be soha. Már a két karom is tele vízzel. A lélegzés siralmas, sem ülni, sem állni, sem járni, sem feküdni hosszabb ideig nem tudok. Ma délelőtt a kisebbik orvosom, Zsadon Béla valami injekcióra tett megjegyzésemre egy mindent kifejező lemondó gesztussal felelt, mintha azt mondta volna: Úgy sem ér már itt semmi semmit. Én is azt hiszem. Panaszkodnom nincs kinek, be kell várnom a végső leheletet. Az orvosok nem mernek rajtam segíteni. Pedig milyen jó volna. Édesanyám jut eszembe, mikor halálos ágyán fuldokolt. Rettentő volt nézni. Végre egészen szederjessé kékült az arca, s egyszer kapkodó lélegzete csak megállt. Akkor az arca elsimult, szép szelíd kifejezést vett föl, meghalt. Ez vár énreám is. De míg odáig jutok, sokszor kell megtanulnom a Mindenható bölcsességét és jóságát, vagy pedig az ember pöffeszkedő gőgjét. Azután örök csönd. A múlt hetekben kétszer kikocsiztam a Nagyerdőbe. Január 5-e óta savanyodom 6 lépés kis szobámban, amelyiket átjár az északi szél léghuzata, ha ablakomra fúj a szél, mert az ablak átellenben van az ajtóval, s ha egyiket kinyitják, a másikon is átzúg a betóduló levegő. így télen vagy nagyon hideg, vagy nagyon meleg. Szóval máj. elején kikocsiztam. Kimondhatatlan jólesett a szabad erdei levegő 120 napi börtön után, mert a klinika börtön, ahol nemcsak elvett szabadságát siratja a szegény beteg, hanem elvesztett egészségét is. Lépésben haladt a kis kocsi velem. Ember-bogarak sütkéreztek, csillámoltak a langyos levegőben. Máskor áprban szokott ilyen üvegtiszta lenni a szabad levegő. Gyönyörű, ezüstös ködfény lebegett, reszketett a határon; a mindenség egy nagyszerű ígéret volt. Beh sok szép napot töltöttem el Istennek ebben a remek dómjában az elsuhant 50 év alatt. Be sokszor nem találtam balzsamírt sebeimre, csak itt, a lomha zöld boltozat alatt, a fülemülék gyönyörű primadonnaéneke árjában. Beh sok regét, beh sok mesét álmodtam a ringó bokrok madárszava zenéje mellett. Igazán, a Nagyerdő volt nekem egyetlen hatalmas templomom, amelyben ima nélkül is az Istent imádtam. Ha búcsúznom kell városomtól, tulajdonképpen itt tapinthatok szívére, mert Debrecen város szíve a Nagyerdő. Lépést ballagott az egylovas kocsi velem. Olyan 117 Május 14-i levelében még arra kérte Gyökössy Endrét, hogy szerezzen neki Pesten valami jó orvost, „kutasd ki egész pragmatikusan: egyáltalában gyógyíthatatlan-e ez a betegség (...) Bánt ez az ügyefogyottság, bánt ez a tanácstalanság, bánt ez a középkori skolasztikus mód, amellyel orvosaim kezelik az én bajomat. Ha így megy, nemsokára megfulladok. Szeretnék ettől a haláltól megmenekülni, ezért kérlek erre a kis fölvilágosításra." (DIM)