Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

hatszor intek: fülebotját sem emelinti rá. Ha néha elvetődik: keserű szemrehányással fogadom. O sem tűrne el egy beteg szót, jól visszadögönyöz. Egy közömbös harmadiknak kaján kis élvezet. Pedig Miska a régi jó, csak a szél iránya változott. Most is sajnál és szeret, csak az évek szállottak el. Most is egymásra találunk, ha rövidítjük az utat, szívből a szívig. A régi bolondos ifjúság koporsójából kilép a halhatatlan szeretet. Szép ez, jó ez, igaz ez, csak mi emberek vagyunk a gyöngék. Mit csináljunk? Játszunk magunkkal, mint óriás gyermek a játszószerével. * A világhírű debreceni klinika, közelről mást mutat, mint messziről. Gazdag, modern, dús fölszerelésű, és a jó ég tudná: mi nem még. Ez távolról. Közelről: piszkos, elhanyagolt, szegényes, szűk, csak a külön betegszobák tiszták és csinosak. Mindeniket öt ember tisztogatja naponta. A kis pavilon, amelyikben én lakom, olyan, mint egy gróf kastélya Erdélyben. Tele van ablakkal, ajtóval, szélhuzattal. Télen rekkenő hideggel, nyáron erdei friss levegővel és madárdallal. Olyan mint a kis villa, amelyikben báró Eötvös a Karthauzit írta. Ellenben ha az ember belül kerül a küszöbön, nem várt dolgokra bukkan. Az én csinos, csont és fehér színű modern kis szobám ajtója alatt reggelente sokszor tócsa áll: az eldugult vízvezetékből oda buggyan ki a víz. Mosdani nem lehet, legföllebb fürdeni. A szobám ajtója csaknem a tálalóra nyílik, onnan örökös ihogás-vihogás, leánykacaj, és férfihahota, nőstényi réja és hím durrogás, szóval szakadatlan lárma kalapácsolja az áthangzó falakat. Reggel hat órakor Antal nevű inas búsbaritonja bőg, míg a közös fürdőt súrolgatja. Amint a nap kiragyog, valami finom morajlás ütődik ki a falak közül, mégpedig a tálaló tájékáról. Az a millió hangyaraj zúg, amely a tálaló minden etye-petyétől szagos kamaráját választotta élésterületéül. A kályha lábain, amely gázkályha, a szekrény polcain, amely tele mindenféle finomfajta csemegével, fürge hangyák megszámlálhatatlan légiója sürög és forog, kanyarog-csavarog, jön-megy, téb-láb, mint a Hitler hadserege Szibéria pusztaságán. A székeken, az égő kályha előtt, a szekrények mellett, a polcok előtt, ajtókon be, ajtókon ki, csinos szobalányok, jóképű inasok, cselédek, finomabb fajta zöldkeresztes ápoló lányok jönnek, mennek, állnak-várnak, csiripolnak, mint a verebek és valamennyien majszolnak valami sütemény faj tát, kétszersültet, piskótát vagy/ és isszák a jó romlott teát. Mintha ők ennék el a szegény betegek elől a táplálóbb emberi kosztot. A koldulók nyögésére gyakran frivol-ricsaj felel. A kétségbeesettek imáját gyakran bizony szerelmi suttogás göngyöli füstbe és lángba. Odakint az erdőben már szólnak a madarak. Április közepe van. Messze bent zúg a nagyváros, őrli az őrleni valót ennek a nagy szürke malomnak, amelynek dohogó kazánja ezer és ezer kigyulladt szív. Én is benne vagyok.