Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

Január 5-én újra kijöttem a klinikára. Az ödéma megint erőt vett rajtam, lábaim oszlopokká duzzadtak, a víz megszállta a legrejtettebb zugait testemnek, Mocsári doktort cserbenhagyta a tudománya. Alig tudtam járni, alig bírtam feküdni, nem tudtam élni. A rádió legszentebb zenéje, Mozart legfenségesebb requiemje, a legandalgóbb magyar dalok, a legszebb szavalatok, a legszellemesebb felolvasások nemhogy szórakoztattak vagy lekötöttek volna, hanem idegesítettek. Ha barátaim meglátogattak, nemhogy fölfrissültem volna tőlük, hanem úgy éreztem, mintha a nyakamba ültek volna. Csobán rusztikus viccei bosszantottak, Baja Miska elszontyolodott kedve magamat is csüggesztett, Pap Károly befelé suttogó vénasszonyos pletykái kihoztak a sodromból, a Balogh lányok éretlen viháncolásai elvették a türelmemet, a gyászruhás holló, Greczkó Ilonka haloványan károgott. Egy szó, mint száz, összevesztem magammal és in effigie

87 téptem a hajamat. Mit csináljunk? Mocsári azt tanácsolta, hogy rögtön menjünk ki a klinikára. Hiszen ott is ugyanezt csinálják, amit itthon egy hónapja, vetettem én ellen. Igen ám, okoskodott Mocsári, de ott minden kéznél van, ott rögtön tudnak segíteni a betegen. Autóra ültünk, kimentünk a belklinikára. A klinika persze tele betegekkel, még a fürdőben is életsebesültek nyögtek. Alig tudnak hová bedugni, pedig én már szinte állandó vendég vagyok itten. Jó kis hűvös szobát kapok, amelyik orvosi inspekciósszoba volt előbb, ágyam feje az ablakhoz esik, és bizony a januári hideg szél nagyon dideregteti tarkómat, a rosszul záródó ablakon keresztül. Megfordítottam az ágyamat, most már a talpamat nyalogatják a hideg hullámok. Csöndesnek elég csöndes, egyedül fekszem benne, nem horkol mellettem két felől egy-egy falusi tiszteletes úr az egész éjtszakán; nincs, aki köhögéssel zavarná álmomat, súlyos beteg nem viaskodik a halállal. Igaz, hogy van egy más baj. A zöldkeresztes ápoló testvérek első éves növendékei ide vannak rendelve gyakorlatra; itt tanulják napról napra, hogyan kell a betegekkel bánni. Persze engemet is ők szolgálnak ki. Új szita szegen függ: túlságosan is szolgálatra készek. Jönnek, mennek, lótnak, futnak, berobbannak, kiröppennek, csatorálnak, siserahadáznak, kacagnak és nyerítenek, mint a fiatal lányok szoktak. Vannak köztük kedves úri gyerekek, de vannak faragatlan fabábok is. Ida nővér, a fő ápolónő, kordában tartja őket. Az egész osztályt vezető tanársegéd úr pedig szakadatlan parancsokat osztogat nekik. Dolgoznak szegények kézzel-lábbal, a szobákat tisztogatják, az ágyakat rendbe hozzák, az orvosságokat szétosztják a betegeknek, néha meg is mosdatják, fel is öltöztetik a magukkal jó tehetetleneket. Gyönyörű intézmény, csak egy kicsit lármás a kivitelben. A capitoliumi ludak

88 vihettek végbe ilyen gágogást Rómában, a nagy veszedelem idején. 87 Jelképesen, képletesen. 88 A ludak éberségének köszönhették a rómaiak, hogy észrevették a gallok Capitolium elleni támadását.