Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

Csokonairól szól, a bűvölőről, bájolóról, „A láthatatlan diák" címen, és verseket is írok... ...Eddig tartott interjúnk Oláh Gáborral, aki búcsúzásunkkor szívélyesen fogott velünk kezet. A nagy költő beszélgetésünk során bizonyos mélabúval emlékezett meg arról, hogy nem kapta meg eddig azt az elismerést, amire számított. Nos hát Debrecen város közönsége tudja, mivel tartozik Oláh Gábornak, s éppen születésének 60. évfordulója alkalmával akarja vele szemben leróni tiszteletét, háláját és elismerését. A Csokonai Kör kezdeményezésére ugyanis a nagy költő tiszteletére hódolói és rajongói hatalmas ezüst-babér koszorút ajándékoznak neki és kiadják egyik könyvét. Oláh Gábor minden esetre sokkal többet, sokkal nagyobbat érdemelne ennél, de ma rendkívüli időket élünk, s minden tekintetben le kell csökkenteni az arányokat. Mindenesetre még a rendkívüli idők ellenére is helyesnek és célravezetőnek tartanánk, ha az új színiévadban valamelyik színigazgatónk bemutatná Oláh Gábor egyik színdarabját. A költő talán ennek örülne leginkább... 1941 nyarán még nagyon frissen töltöttem a napokat. Még láttam valamit, még tudtam írni, s még tudtam olvasni. Ekkortájban fejeztem be a Láthatatlan diákot is. Júliusban történt a katasztrófa. Egy délután leheveredtem, elaludtam, s mikor fölébredtem: riadtan láttam, hogy a jobb szememre valami homály, vörös folt borult. Azzal a szememmel már nem is láttam. Megrémültem, mert sem az írás, sem az olvasás nem ment attól fogva. Minthogy a jobb szememre boruló folt vörhenyes színű volt: az a gyanúm támadt: újra vérömlés történt a szememben. Sok hamleteskedés után, már ősz elején elmentem Miklós Andor szemorvoshoz, egyetemi magántanárhoz és megmutattam neki. „Nagy vérömlés történt a jobb szemben - mondta -, olyan nagy, hogy az már nem is a cukorbetegséggel kapcsolatos, hanem mással. Nem nagy a vérnyomása?" „De bizony nagy - mondottam -, 180, 190, sőt 200." „Ahá - mondotta Miklós -, még a bal szem meglehetős tiszta, majd felszívódik ez a vér" - biztatott. Én fejet csóváltam, s nem hittem szavának. De az elmúló nyár még a régi ép embert juttatta eszembe. Napról napra dolgozunk az udvaron, egy kis asztal mellett, a virágok színes fala tövében, árnyékban, délutánonként, Balogh Piroska felolvasónőmmel. Ez a jókedélyű lány nagyokat ásítva, de szapora tollmozgatással szedte sorokba a gondolataimat. Három jó kövér novellát hizlaltam meg vele. Az udvarbeliek nagy figyelemmel hallgatták a kialakuló mesét, a kibontakozó jellemeket, különösen a rettentő bábáét, különösen egy Szabó Lajos nevű ingyenélő vagyis szabad-magyar. Az tetszett nekik, hogy manapság minden ember, bölcsőjétől koporsójáig az Allam-bálvány áldozata. De ekkortájban még kijártam a Nagyerdőre is és verseket írtam a zöld lombok alatt. Sajátságos, verset addig tudtam írni, míg magam is láttam leírt betűimet. Prózát tudok diktálni, verset nem. Roppant zavar egy harmadiknak a jelenléte, aki tulajdonképpen második, mint ember rajtam kívül, de a versem és közém áll és megbontja azt a forró viszonyt, ami köztünk van. Más jelenlétében lehetetlen ver-