Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
V. kötet
set írnom. Ott a szívtől az agyig, az agytól a toll hegyéig áramlik a villamosáram; ha ezt megszakítja valami gát, vége a folyamatnak. En pl. írógépen is nehezen tudnék fogalmazni, pedig ott nincs harmadik személy, jobban mondva: második. Mitől fogva a szemem fölmondta a szolgálatot, és se írni, se olvasni nem tudtam, csak a prózaíró maradt meg belőlem. Cukorbetegségem lassanként háttérbe szorul. Már csak a szememben él, de ott aztán fenyegetően. Ellenben a másik bajom: a vizenyő kezd veszedelmes arcot ölteni. Ez olyan lassan, csendesen, kúszva lepett meg, mint a szegény indiánt a sűrűben az óriáskígyó. Csak azon vettem észre magamat, hogy vaskapcsokba szorítja a lábaimat, összepréseli a mellkasomat és éjtszakánként sokszor majd megfojt. Úgy látszik, ez időben is sok folyadékkal éltem, ha nem is 5-6 literrel, mint hajdanán, cukorbetegségem elején és nem tudtam azt, hogy ez a tenger folyadék a vesémet veszi igénybe annyira, amennyire nem volna szabad. A testemben rekedt víztömeg, amelyik nem tud a vesén át távozni, felszívódik a szövetekbe, teletömi a lábszáraimat, meghúzódik a mellkas zegében-zugában, sőt utoljára áttör a here zacskójába, sőt a penis külső felületbőrébe. Irtózatos félelem fog el, mert előttem áll annak a szerencsétlen embernek a képe, akit vagy 15 évvel ezelőtt láttam a klinika nagy kórtermében, középen, egy hatalmas Luther-székbe ültetve. Ezt a beteget, hogy úgy mondjam, színig megtöltötte a víz, lába talpától a feje tetejéig, hurka- vagy gömböcszerűen kidagasztotta, hogy moccanni sem tudott. Se feküdni, sem állni, se járni, csak ülni. Olyan volt ott, mint egy vörös bálvány. Csak nem ez lesz az én sorsom? Akkor inkább a Ez a vizenyősség azóta nemhogy lappadna, hanem dalmahodik 77 . Most már nemcsak a klinikán, hanem itthon is, Kar utcán ez ellen harcolunk szakadatlan. Kombetin, Novurit, Kombetin, Novurit: ez így megy napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra. Hat Kombetin - egy Novurit. Minden héten 4-5 liter vizet sajtolnak ki belőlem és mindig egy állapotban vagyok, mint a Samu nadrágja 78 . Igen, mert többet iszom, több folyadékot veszek föl, mint amennyit a vesém föl tudna dolgozni. A vesém kb. 8-10 decit tud ma legyűrni 24 óra alatt. Ellenben ugyanannyi időben legalább 15 deci folyadékra sarkall a szomjúságérzésem. így világos, hogy napi 5-7 deci víz szorul bennem. Ebből minden héten levezetünk 3-4-5 litert, de ennek a helyére újabb tömeg tódul egy hét alatt. Olyan ez, mint a Danaidák hordója 79 , csak megfordítva. Régi barátaim ritkulnak, tisztulnak. Baja, Csobán, Kardos Albert megmaradt, ők látnak el mindennel most, hogy magamra maradtam. Idegesen, félvakon, kábultan ténfergek a világban. Szörnyű éjtszakákat fetrengek át az egyedülvalóság szeges ágyán és nincs senki velem, csak a kíntól való borzalom és a megsemmisüléstől való félelem. Egy bejárónő, egy kis buta csizmadia-asszony, akinek urát a világháború seperte el, jár be hozzám naponta és tesz77 Növekszik, testesedik. 78 Lásd a III. kötet 317. sz. jegyzetét. 79 A Danaidák hordója a végnélküli, haszontalan munkát jelképezi. A monda szerint a férjgyilkos Danaidáknak az volt az alvilági büntetésük, hogy egy lyukas hordóba kellett vizet hordaniuk.
