Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

Kovácsnétól tudtam meg, hogy mennyire szétszóródtak édesanyám unokái. Még Londonba is került közülök egy leány. Talán az István bátyámé. Sajátságos: engemet a rokonaim, testvéreim, vérbeli hozzátartozók sorsa soha nem érdekelt. Soha. Nem értük éltem, hanem a magyarságért, meg az emberiségért. Hogy értenék ezt meg? Sehogy. Karácsonykor az Idegklinikán szép karácsonyfát állítottak, feldíszítették, villanygyertyákkal kivilágították. Istentiszteletet is tartottak. A cukrokat, narancsokat szétosztották a betegek közt, nekem is jutott. Ha már elém tették, meg is ettem, mert a papom, Baja Miska, belém diktálta. Bezzeg másnap úszik a rengeteg cukor a vizeletemben. Minden nap vizsgálták. Lehordanak az ápolók, az orvosok. Én vigasztalom őket: ne féljenek, nem halok meg tőle. Karácsony másodnapján - vagy az elsőn - úrvacsorát is oszt a kis tiszteletes, ki k. estén imádkozott. A nagy terem csaknem kivétel nélkül református; pár katolikus társunk hazament az ünnepekre s újévre; babonából nem akarták az új év első napját kórházban tölteni. Nekünk, eretnekeknek, mindegy; a nagy világ is kórház, mint ez a kis beteg világ. Mindenki fölvette az úrvacsorát, még az a félbolond kis parasztember is, aki tüzes téglával összeégette pucér fenekét, s most itt olajozzák. Csak én nem vettem föl. Nem vitt rá a lélek, hogy végigszínészkedjem azt, amit nem hiszek. Különben sem akarom Jézust testileg megenni, mint kálvinista kannibál, akármennyire szimbolikus ez az úri vacsora. Nem tudom, mit mondott volna Baja komám, a pap, ha látta volna. Legalább itt is őszinte vagyok. Tíz napig voltam az Idegklinikán. Csak egy ember halt meg. Legalább a mi osztályunkon. Hogy az egész bolondok halálozási statisztikája miképpen alakult ki tudja azt. Baja Miskát meg kell dicsérnem: jól viselte magát. Velem volt, lótott-futott az érdekemben. De én vigasztaltam őt, nem ő engemet. Fizikailag megállta a helyét, de lelkileg én vagyok a keményebb. A klinikákon az lepett meg, hogy nagyszámú látogatóim úgy jöttek, mintha utolsó perceimet élném. Nem tudom, ki vagy mi rémítette el őket. Az volt valahánynak az arcára írva: hát te még élsz? - Egy látogatóm elárulta, hogy az egyik debreceni újság (D. U.) naponta közölte kis kommünikében az állapotomat. Mint fejedelmi és országos nagy, beteg emberekét szokás. Mennyi hűhó egy kis omlettért...

53 Különösen szemem tisztasága és élénk ragyogása tűnt fel az embereknek. Zavart eszűnek és zavart szeműnek gondoltak messziről. Ezen csodálkoztak legjobban, hogy jókedvűen, tréfásan beszélgetek velük. (Eszembe jutott: szegény haldokló édes anyámnak milyen gyönyörű tisztán ragyogott fekete szeme halálos ágyán is, mikor már beszélni nemigen tudott.) 53 Tant de bruit pour une omletté: sok hűhó semmiért.