Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

Kovácsnétól tudtam meg, hogy mennyire szétszóródtak édesanyám unokái. Még Londonba is került közülök egy leány. Talán az István bátyámé. Sajátságos: enge­met a rokonaim, testvéreim, vérbeli hozzátartozók sorsa soha nem érdekelt. Soha. Nem értük éltem, hanem a magyarságért, meg az emberiségért. Hogy értenék ezt meg? Sehogy. Karácsonykor az Idegklinikán szép karácsonyfát állítottak, feldíszítették, vil­lanygyertyákkal kivilágították. Istentiszteletet is tartottak. A cukrokat, narancso­kat szétosztották a betegek közt, nekem is jutott. Ha már elém tették, meg is ettem, mert a papom, Baja Miska, belém diktálta. Bezzeg másnap úszik a rengeteg cukor a vizeletemben. Minden nap vizsgálták. Lehordanak az ápolók, az orvosok. Én vigasztalom őket: ne féljenek, nem halok meg tőle. Karácsony másodnapján - vagy az elsőn - úrvacsorát is oszt a kis tiszteletes, ki k. estén imádkozott. A nagy terem csaknem kivétel nélkül református; pár katolikus társunk hazament az ünnepekre s újévre; babonából nem akarták az új év első napját kórházban tölteni. Nekünk, eretnekeknek, mindegy; a nagy világ is kórház, mint ez a kis beteg világ. Minden­ki fölvette az úrvacsorát, még az a félbolond kis parasztember is, aki tüzes téglá­val összeégette pucér fenekét, s most itt olajozzák. Csak én nem vettem föl. Nem vitt rá a lélek, hogy végigszínészkedjem azt, amit nem hiszek. Különben sem aka­rom Jézust testileg megenni, mint kálvinista kannibál, akármennyire szimbolikus ez az úri vacsora. Nem tudom, mit mondott volna Baja komám, a pap, ha látta volna. Legalább itt is őszinte vagyok. Tíz napig voltam az Idegklinikán. Csak egy ember halt meg. Legalább a mi osztályunkon. Hogy az egész bolondok halálozási statisztikája miképpen alakult ­ki tudja azt. Baja Miskát meg kell dicsérnem: jól viselte magát. Velem volt, lótott-futott az érdekemben. De én vigasztaltam őt, nem ő engemet. Fizikailag megállta a helyét, de lelkileg én vagyok a keményebb. A klinikákon az lepett meg, hogy nagyszámú látogatóim úgy jöttek, mintha utolsó perceimet élném. Nem tudom, ki vagy mi rémítette el őket. Az volt valahánynak az arcára írva: hát te még élsz? - Egy láto­gatóm elárulta, hogy az egyik debreceni újság (D. U.) naponta közölte kis kommü­nikében az állapotomat. Mint fejedelmi és országos nagy, beteg emberekét szokás. Mennyi hűhó egy kis omlettért... 53 Különösen szemem tisztasága és élénk ragyogása tűnt fel az embereknek. Za­vart eszűnek és zavart szeműnek gondoltak messziről. Ezen csodálkoztak legjob­ban, hogy jókedvűen, tréfásan beszélgetek velük. (Eszembe jutott: szegény hal­dokló édes anyámnak milyen gyönyörű tisztán ragyogott fekete szeme halálos ágyán is, mikor már beszélni nemigen tudott.) 53 Tant de bruit pour une omletté: sok hűhó semmiért.

Next

/
Oldalképek
Tartalom