Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
V. kötet
Igen, az újságok szépen írtak rólam. Azt mondogatták: tragikus sorsú ember vagyok. 54 Ugyan melyikünk nem az. Az egyik újság cikkírója le meri rólam írni 1941. január 19-ikén, még életemben: „a debreceni cívis gazda lángeszű fia." 55 Hogy kacagnak ezen ma igen sokan... vagy hogy kacagnak ezen majd igen sokan. Inkább ma kacagjanak - lesz idő levezekelni. Ha később kacagnak: nem teszi már jóvá sem ott fenn, sem itt lenn, sem ember, sem Isten. * Különben, ha kíváncsi volna valaki, hogy értem meg a hatvanadik életévemet, leírom: Harminc év óta van insufficientia bicuspidalisom, kéthegyű billentyűelégtelenségem. Ezért hagytam abba a tornát, vívást; ezért nem ittam soha bort, ezért nem táncoltam, ezért nem mertem megházasodni, ezért nem voltak nagy szerelmeim. (Most jöttem az erdőről haza, egy órai séta szeles időben, nagyon megfázott a kezem, ujjaim meg vannak gémberedve, nem tudom a tollat fogni, azért írok ilyen gyalázatosan.) Tizenegy éve múlt, hogy diabetes mellitusom 56 van. Állítólag ebből támadt az utóbbi években fellépett, s rohamosan növő szembajom: retinitis diabetica. Megvakulás fenyeget. Nagyfokú érelmeszesedés. Magas vérnyomás (170-190). Ezért alig eszem ma már húst. Bezzeg azelőtt! 54 Kiss István 1941. január 15-én megjelent cikkéről van szó, mely a betegséggel az alkotó munka segítségével küzdő hősként mutatta be Oláht, életét pedig állandó küzdelemként. Tragikus sors Oláhé: „...itt vívja közel egy emberöltő óta sziszifuszi harcát a maradandósággal (...) Lassan a beszélgetés hevében kiszakad egy nemesen büszke lélek minden panasza (...) Itt vagyok Debrecenbe leülepedve, ki sem mozdultam 1916 óta, amikor bevettek katonának és el kellett utaznom vizsgálatra. Nem vesznek észre, mert nem jelentkezem. A könyveim nagy részét magam adtam ki, én törlesztettem az árát kis tanári fizetésemből, megrongyosodva és megkoplalva. Ha látnám innen kiszállni a gondolatokat, embereket tüzesíteni át, akkor más volna... Talán ez hiányzik, ezért fáj az élet: nincsenek írói örömeim és nincsenek emberi örömeim (...) Ahogy felegyenesedik hatalmas alakjával, boltozatos koponyájával, olyan, mint egy tragikus hős..." 55 „[A] tisztelet, megbecsülés és szeretet melegével kellene kiengesztelnünk e komor, magános Géniuszt (...) Oláh Gábor ízig-vérig debreceni költő, ahogy ő, a bérkocsis cívisgazda lángeszű fia, a népi mélységekből felemelkedik a művészet éteri világába, úgy olvasztja magába Csokonaitól az Ady-korszak lázáig a debreceni költői szellem legfinomabb és legnemesebb erőit." (Molnár Pál: Oláh Gábor hatvan éves. Tiszántúli Független Újság, 1941. január 19.) 56 Cukorbetegség.