Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
V. kötet
Hallottam jól. Mikor távoztam, a rendőr ott állt a folyosón, tisztelgett. Köszöntöttem szegényt. Erőszakkal be akarnak utalni a klinikára. Értem, urak, értem. A belgyógyászattól és szemészettől pár lépés az elmegyógyintézet. Bizony, vannak, akiket elevenen sírba dugnak. Úgyis halandó volt. Csakugyan bementem a belklinikára. Kilenc napig fúrtak, faragtak rajtam az orvosok. Diétára is fogtak, vagyis éheztettek. Wassermann-reakciót is vettek föl: negatív... vagyis van lues. Szememet is megvizsgálták: retinitis diabetica. Vakulásküszöb, magyarul. Mikor 260 pengőmnek nyakára hágtam, kijöttem, hogy folytassam a diétát. Nehezen megy, nincs szemem minden napra kiszámítani a szükséges 140 szénhidrátot és 30 fehérjét, meg a napi 50+30=80 egységnyi inzulint. Mert egyesegyedül vagyok Kar utcai kis diákszobámban. Senki nem segít. Se isten, sem ember. A kis Greckó Ilonka kopogtat be néha az ablakomon: hogy vagyok? Nem tudom, kíváncsiság húzza-e hozzám vagy szeretet? Baja Mihály jó barátom tesz egyet-mást az érdekemben, de sokszor többet ront, mint épít. Ún. Kényelmetlen már egy 60 éves embernek egy másik 60 évessel bíbelődni. Két hónapi szabadságom csupa szomorúság. Fekete napok láncolata. Látásom napról napra homályosul. Nincs Isten, aki megállítsa ezt a szörnyű folyamatot. Kiméi lantos, vak Milton, atyáim: bátorítsatok a fény éjtszakáin... 46 Ezeket a betűket már alig-alig látom. És ezenkívül csupa kétség, csupa bizonytalanság. Eljött hozzám Dózsa Jenő színész, a Nemzeti Színház ny. tagja, félbolond, lezüllött szegény aktor és szavalgatott fél délutánon keresztül. Különösen a Tompa 46 „Szaladok valami nagy fény után - / S jön hátam megett szörnyű Éjszakám // (...) Jaj, addig-addig bámultam a Napba, / Megvakulok a várt új virradatra. / /Mi lesz velem, világtalan szegénnyel? / Könyörülj rajtam, ó felséges Éjjel! // Kiméi lantos, vak Milton, atyáim: / Bátorítsatok a fény éjszakáin. (...) // Hogy lássam, amit ember még nem látott: / A bennünk rejtőző titok-világot. // S ha már nekem nem pompáznak a rózsák, / Adj szőke gyermeket, mennybeli Jóság! // Hangja piros virágként hull lelkemre, / Kacagása: hulló víz ezüst gyöngyre. // Hangok tavában megfürödve lássam / Fakó világom, tündér ragyogásban." (Jön az éjszaka. - Oláh 1908.)