Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

Agg Simeonja, tett rám nagy hatást, pedig Dózsa úr rossz szavaló: túlkiabálja önmagát. Hiszen agybaja miatt bocsátották el a Nemzetiből is. Na, sebaj. Adtam neki egy pengőt: hadd legyen ma vacsorája. 66 pengő havi nyugdíjból él. Ebből nem valami sokat lehet enni. És mégis él. Van életkedve. És hogy remél! Csodálatos. Nekünk, nyomorultaknak, pedig vigasztaló, hogy vannak nálunk sokkal nyomorultabbak. Itt volt a kis G. Ilon. Nagyon megöregedett már szegény: 50 év felé járdogál. 25 éve vár rám. Azt hiszem, már csak a szánalom és a kíváncsiság hozza hozzám, nem a szeretet. Gyöngy virágbokrétával kedveskedett; és érettségi tételeket dolgoztatott ki velem magyar irodalomtörténetből, mert holnap érettségi írásbeli vizsgára megy. Drukkolt szegény, mert semmit sem tud. Buta kis feje nem is arra való, hogy megérjen. Olyan, mint a fonnyadt szilva: összezsugorodott, minden nemes tartalom kipárolgott belőle; harisnyakötőjét itt felejtette nálam - nem tudom, szimbolikusan mit akar ez jelenteni. * Paralízisem és megvakulásom fenyegető érzése eszembe juttatja, hogy a télen mi történt velem. Az a hányással összekötött rettenetes éj (talán február elején) valami mérgezés gyanúját vetette a fejembe. Miért hánytam oly szokatlanul iszonyú módon, ha nem mérgezéstől? S ha mérgezés volt: ki mérgezett meg és miért? - Egyik tanártársam, Szabó József tornatanár elszórt megjegyzéseiből éppen márc. 15-én, azt állítottam össze, hogy engemet, valami halálos ítélettől való megmentés céljából, akarattal mérgeztek meg, hogy elveszítsem látásomat, s így mint beteg ember kikerüljem azt a halálos ítéletet. - Jó. De miért ítéltek volna halálra? Ez a bökkenő. Azért, mert statáriumban megpofoztam egy komisz kölyköt, aki véletlenül katonatiszt fia volt? Verekedni nem szabad, jó; de ez a pimasz diák utazott rám, bosszantott és kigúnyolt, mint soha senki 26 év alatt. Magam is érzem ugyan, hogy ingatag talajon járok okoskodásommal, gyanúval kantározott következtetéseimmel, de azért csak forognak fejemben ezek a vad gondolatok, mint a forgó komédia körbekeringő falovai. Az úristen tudja, mi lesz velem. Csak jó nem lehet. * Elbeszélő verseimet nem valami nagyon vette észre a magyar királyi kritika. (Nálunk ma is minden „magyar királyi", aminek authenticitást tulajdonítanak. Noha jó messze vagyunk a magyar királyságtól.) Pedig már diákkoromban az elbeszélő versekben voltam a legotthonosabb. Már akkor a témához idomult a formám és a hangulatom, tehát bizonyos tekintetben művészi törekvés ösztönzött. Most összeszámláltam 40 év termését: 22 nagyobb-kisebb elbeszélő verset szedtem szerbe-számba. 22-féle téma, 22-féle forma, 22-féle hang. Kitenne egy pár jó vastag kötetet (...)