Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

1907 Krisztiáninét röviden, de velősen jellemeztem a Szegény magyarok II. kötetében.

84 (...) Utolsó leánya, Vilma, szelídebb is, butácskább is volt a nénjeinél, de kellemesen csiklandó gömbölyű teste volt. Mi tagadás: nekem jólesett meg-megszorongatnom; s a kis lány, kivált ha az anyja nem látta, állotta. (...) Január elején jó kedvem volt, egy kis rózsaszínű levelet küldtem a cseléddel Vilma címére, amelyben bolondozva szerelemre hívom őket Gizellával. Nem volt a dologban semmi sértő; csakhogy valami marha theologus lógott akkor éppen náluk, aki kikapta Vilma kezéből a levelet, s elolvasta. Hallatlan megdöbbent arcot vágott az Isten legkisebbik (és legszamarabbik) szolgája s magából kikelve: kárhoztatta Krisztiániék előtt az én istentelenségemet és jellemtelenségemet: Krisztiániék, hogy valamiképp finomtalanabb erkölcsösségűeknek ne lássanak, mint a derék theologus: nosza, éleszteni kezdték a gyűlölet és kárhoztatás őrlángját. Bizony, hullott árva fejemre minden jó. Vissza is üzentek a lovagi szerepet játszó theologussal, hogy: „ők nem olyanfajta némberek". Megállt az eszem: nem tudtam még igazolni sem magamat, csak másnap, mikor az émelygős lelkű papjelölt eltűnt. Bocsánatot kértem és próbáltam velük megértetni, hogy az a levél éppoly tréfa, mint azok a szóbeli csipkedések, amelyeket a drága mama jelenlétében is folytattunk Vilma őnagyságával. Na, valahogy rendbe verődött a dolog. Hanem én nem mentem be többet hozzájuk. Különös nőhódító hírében állhattam, ami igazán érthetetlen, mert a leggyámoltalanabb hímnemű voltam teljes életemben. Debrecen városában elterjedt az a pletyka, hogy én egy ismert színésznőnek a szeretője vagyok, többek közt! Ez a színésznő a szőke hajú, fehér bőrű, molett testű Hahnel Aranka, a debr. színház drámai és vígjátéki „szendé"-je, vagyis naivája. A pletyka abból támadhatott, hogy én, a zord színikritikus sokszor megdicsértem játékáért Hahnelt, sőt egy párszor tárcacikkben elemezgettem egy-egy sikerültebb alakítását, csak úgy gyakorlat kedvéért. Nem volt rossz színésznő. De szeretője volt. Csakhogy azt nem O. G.-nak, hanem Zádor Ervinnek hívják. Ez a hátgerincsorvadásos beteg fiú később törvényesen feleségül is vette Hahnelt; s rá egy pár évre hirtelen összerogyott, meghalt; a szőke szép színésznő pedig örökölt utána egy pár ezer koronácskát. Hahnel okos nő lehetett, tudta, hova kösse magát.

85 Azt hiszem, ha szerelemmel közeledtem volna hozzá, kinevetett volna, mert én nemhogy gazdag nem voltam, de még jóképű sem. Hanem Debrecennek tetszett összeboronálni bennünket. Először szégyelltem és haragudtam érte, később pedig bizonyos büszkeséggel viseltem ennek a gyanúnak nem éppen aranyos ködét. (...) Beköltöztem szüleim Kar utcai kis házába. Oláh 1914, 284-285. Hahnel Aranka (1873-?).