Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

Bohuss Rózsa üdvözöl Parádfürdőről. Megragadtam az alkalmat: levélben megírtam neki, hogy nem vagyunk egymáshoz illők. A házasságunkból már nem lesz semmi. Beteg vagyok. Öreg vagyok. Úgy hallgat azóta, mint hal a vízben. Augusztus elején két előadást tartottam a 10 éves Debreceni Nyári Egyetemen. Soha még ilyen kedves közönségem nem volt. Vagy kétszáz fiatal lány, színes nyári ruhában, egyik szebb, mint a másik. Fehér hajú, piros arcú matrónák. Komoly öreg urak. Erdélyi, kolozsvári magyarok. Nem hiába: a magyar rokokó volt előadásom tárgya, de oly színes, oly pillangóröpte-szerű, oly bájos volt az egész, hogy életem legszebb napjai közé számítom ezt a két napot. Soha ilyen jól, ilyen biztosan nem éreztem magamat közönség előtt. Az Egyetem XIII-as előadóterme maga is kedves, világos terem. A napfény festette alá minden szavamat. Jól beszélhettem, mert mind a két előadáson „nyílt színi tapsokat" arattam. A végén pedig úgy záporozott a tetszés, úgy verték össze első kis patáikat a lányok, hogy majd közéjük szaladtam. Napok múlva, hetek múlva is hallottam, amint a mellettem elmenők (bizonyosan hallgatóim) tüntetőleg forogtak utánam ezzel a kritikával: „Ez beszélt a legszebben." Az előadás közben láttam: egy kis lány felugrott izgatott jókedvében a padból, s nem tudva hova lenni örömében, a levegőbe kiáltotta én is hallottam! -: nahát, ez nagyszerű ember! roppant érdekes! Ez és a társai indították a nyílt színi tapsokat. Az előadásom legvégén ezt mondtam: „Szeressék Csokonait, nagy költő! El. Mert hol lesz már az a nagy magyar író, az a világhírű, aki hat hengeres Alfa-Rómeó autóján dorombol Bécs és Berlin aszfaltján - vagy az a másik, aki kegyelmes címet hord és a Hűvösvölgyben lakik pompás villájában, amelyet egy antihitlerista cég épített neki - hol lesznek ezek, mikor Csokonairól még mindig ragyogó előadásokat tartanak az én dédunokáim az önök dédunokáinak! - Na most: egy drága, fehér hajú matróna fölemeli erre a jobb karját és meghatottan ezt mondja: „Adja Isten, hogy úgy legyen!" Hát nem angyali? (...) Szép napok voltak ezek. Ebben az időben, július, augusztus 38 fokos meleg napjaiban, fordítgatjuk Eminescu verseit egy Mata János nevű furcsa hosszú fiatalemberrel, aki nagyszerűen tud románul, már román középiskolát járt Erdélyben a háború után; 28 éves, dadog és zsidó lányt vett feleségül; van egy hároméves kisfia, aki már is undorodik az emberektől, dekadens poétát sejtek benne. - Alig 50 nap alatt lefordítottuk Eminovics Mihály (orosz eredetű!) 104 versét; nagyon szépek, nagyon bájosak vannak közöttük. Néha mintha Tóth Árpádot hallanám a képei mögött; néha Vörösmarty jut eszembe róla, néha Petőfi. Igazi költő. Egyetlen rokonszenves ember a románok közt. A fantáziáját szeretem, és némely versén elomló gráciáját. Édes szavú költő. Hogy szereti a természetet és hogy látja! Már 16 éves korából pompás