Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

nom a kis magyarokat. Különösen írásbeli tételeimet becsülte sokra. (...) Sok szép és kedves dolgozat kerekedett ki ezekből. Ma sem tudom felejteni a kis Dalmy Gyula gyereknyelvi dolgozatát, a „Petiké egy napjá"-t. Oly kedvesen, oly okosan írta meg, hogy az iskolánkban gyakorló tanárjelöltek leírták az egész dolgozatát és mutogatták, ahol csak megfordultak. A tanári pályának is vannak szépségei... De jaj! Mióta bejött az „új rendszer", mióta a forma megölte a lényeget... mióta megolvassák a lépteinket... és figyelik a helyettes tanárt: hány percig tartózkodik a klozetben... Isten hozzád, drága múlt. Fülünk, farkunk lekonyult. Vannak ám a tanári pályának is mocskos mozzanatai. Május-június hónapban megírtam A leláncolt Prométheusz című drámai költeményemet.

248 Véletlenül Aiszkhülosz drámáit olvasgattam magyarul, s az ő Prométheusza adta az első gondolatot, vagyis az első jelenetet. En persze a Költőt teszem meg lázadónak, nem az istenek, csak a földi kis istenek ellen: az állam, az egyház, a társadalom, a hadsereg ellen. Ezek láncolják vaskereszthez és kínozzák halálra. Három szakaszra tagoltam. Az alapgondolata az, hogy minél jobban gyötrik a művészt a földi hatalmak, annál gyönyörűbbeket alkot. A kagyló és gyöngye. Másik pedig az, hogy a nagyképű és hazug és álszent társadalommal, állammal, egyházzal, hadsereggel szemben a költő az igaz, a szent. A tömeg imbolyog körülte: hol mellé áll, hol megköpdösi, ahogy érdeke hozza magával. A költő elragadja ezt a földi társaságot, az illúzió, az álom birodalmába; de ott nem érzik jól magukat, visszakívánkoznak a nyers földre. De a szabad lélek szabad gondolatai fölgyújtják a rothadt államot és ringyó társadalmat: forradalom söpri végig az országot. A költő nem éri meg eszméi diadalát: kínjaiban vassá merevedik. Önmaga tragikus szobrává. Csupa vers. Csupa rím. Nekem már ez a természetes beszédem. (...) * Július 2-án, talpig pucéron a vak hőségben, éppen Prométheuszomat tisztázom, mikor beszól valaki az ablakomon: „Tanár úr, egy román újságíró van itt, szeretne megismerkedni Oláh Gáborral." Kinézek: két fiatal ember meg egy fiatal nő. - Én Mata vagyok, már egyszer voltam is itt tanár úrnál - mondja a beszóló, a kisebbik. Mata? Mata János, versíró. Emlékszem, a Debreczen közölte a verseit. Az. - Bocsássanak meg az urak, s a kedves hölgy is bocsásson meg, hogy nem nyitok ajtót. Nem merem beengedni önöket. Olyan rendetlenség van idebent - magam is egy szál ingben vagyok. (Csakugyan egy szál inget kaptam magamra, úgy 248 Mj.: Oláh 1936.