Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

umból, állítólag azért, mert Csokonai-kéziratot loptam volna a kollégiumi nagykönyvtár kézirattárából. Nem igaz. Egy ál-Csokonai kéziratot, egy hat-nyolc soros kis rossz verset: „Ne feledj el, oh..." kezdetűt, amely idegen kézírással volt leírva is, kivettem a Csokonai igazi kéziratai közül. Eldobtam. Ne szálljon egy falusi ökörszem a nagy sas szárnyai alatt föl a felhőkig. Igen ám, de ez a rongy és hamis kis kézirat remek bőrkötésbe volt kötve, kiduzzasztva tiszta lapokkal egész testes könyvvé. Ezt a kb. 300 lapot én írtam tele naplójegyzetekkel. Könyvtártiszti időm kollégiumi és általában debreceni eseményeivel. A Kollégium sok vezérembere, tanárja, papja, püspöke meg van örökítve benne. Ez nálam maradt, mert nagy betegségem alatt nem tettem vissza a Csokonai kéziratai közé. A megénekelt, jellemzett korifeusok még éltek, féltem, hogy ha rábukkan valaki, kellemetlenség lesz belőle. Tartogattam magamnál. S mikor televolt, egy másik naplókötettel együtt felküldtem a Petőfi Társaság kézirattárába. A kézirat: enyém, de a bekötés és a papíranyag a debreceni Kollégium könyvtáráé. Nem adtam el pénzen vagy cserén: halálomig letétbe helyeztem a pesti Bajza utcai Petőfi Házban. Post mortem meam visszakerülhet Debrecenbe, minthogy akarom is, hogy visszakerüljön - akkorára már nemigen él senki a benne szereplők közül. így a Kollégium könyvtára megszabadult egy hamis Csokonai-kézirattól, ellenben kapott egy igazi Oláh Gábor-kéziratot, amelynek a tartalma sem megvetendő, se mint korrajz, se mint életrajzi forrásmű. Persze, az emberek nem valahányan nemes lelkek és nem mind jóhiszeműek: bennem és tettemben kalandort orrontottak, s lehet, csakugyan ezért tettek ki a Kollégiumból. Csokonainak nemhogy „loptam" volna kéziratát: én kapartam ki a szemétre került lapok halmazából a rendkívül értékes magaigazolását: az Emlékezetnek okáértet, én közöltem legelőször az Irodt. Közl.-ben és még valahol, én köttettem be és helyeztem el az igazi Csokonai-kéziratok között. Ezenkívül még vagy 80 különböző magyar irodalomtörténeti értékű kéziratot is gyűjtöttem a Koll. Könyvtár kézirattárának.

226 No, de hát - hála és Debrecen = Makó és Jeruzsálem. Különben ezt a „kéziratlopást" megírtam legutóbbi regényemben, a Szárnyatlan ember-ben is. így, ahogy történt. Se nem bűntény, se nem legenda. Szóval: Baltazár maga kereste az alkalmat, hogy találkozzék és „kibéküljön" velem, noha én nem haragudtam rá. Legföllebb gúnyoltam egy kicsit. De mióta a Pokol könyvemet megmentette a sajtópörbe fogástól: becsülöm és szeretem is. O is beteg. Én is beteg vagyok. Baja Miskáék azt gondolhatták: ne haljanak már így meg, egymástól idegenül. Baja azután úgy megtraktálta, hogy a püspöknek három nap múlva be kellett vonulnia a Sváb-hegyi Szanatóriumba. Májbaja kiújult. Mert a mája rossz, mint nekem. A nagyfejű Csikesz Sándor állította össze a püspökgyilkoló menüt. Úgy látszik, Sándor úr püspök akar lenni. Ezt is megírtam, egy másik idei regényemben, a 226 Lásd az I. kötet 74. és 120. sz. jegyzeteit.