Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

Debrecenben, az öreg Kollégium óriás udvarán, szabadtéri színpadon, bemutatták Kodály-Paulini Háry Jánosát. Maga a szöveg semmit sem ér, banális ostobaság, a legrosszabb operettszövegekkel állja a versenyt; száraz, hangulattalan, üres, humortalan. A zenéje, néhány kórusa, gyönyörű; de Kodály igen szűkön mérte a muzsikát: három népdal, két nagy kórus, aláfestő zene, pont. Ez csak kóstoló. Hanem, a kiállítása gyönyörű. Az óriás színpad meseszerű díszlete szemet gyönyörködtet. A nagyszerű tömegjelenetek olyan lehetőségeket villantanak meg, hogy az ember a levegőbe emelkedik. Rögtön Két város c. nagy szabadtéri színpadra szánt (s csak képzeletemben élő) darabom ötlött az eszembe, úgy, ahogy megírom a bemutató előadását Három jó barát c. regényemben. Csakugyan nagy kedvem volna ilyen szabadtéri drámát írni; már volna is egy: a Napkeleti királyfi - csak zene kellene hozzá, s olyan rendező, mint amilyen Háryt rendezte. Három este adták, vagy 12 ezer ember nézte végig, s vagy 35 ezer pengőt vettek be. Herczeg Ferenc barátunk is végignézte. Egy riporter meginterjúvolta: mit szól a darabhoz? A nagy Franci hímezett-hámozott, a közönségre mutatott, de nem mert érdemlegesen nyilatkozni. Éppen úgy, mint én. Mert az a riport engemet is meg akart szólaltatni. De hallgattam, mint az ágas. Vagy mint a szfinx. Június 10-én felavattuk Tóth Árpád emlékművét a Nagyerdőn. Szép, stílszerű környezet. Hatalmas tölgyfák, lombok, bokrok, egy mű-patak, hidak, utak. A közeli fán egy kis madár dalolt az egész ünnepség alatt. Ez olyan kedves és olyan ideülő volt. Walter von der Vogelweide szobránál hallottam a természet kis énekeseinek ilyen rögtönzött, de gyönyörű dalát. Az emlék egyszerű. Kőkeretben az Árpád bronz domborművű arca. Jó, hű kép; a kis gnóm, Medgyessy Feri csinálta. Fönt arany amfora, benne virágok. Az arckép alatt a költő neve, az életét határoló két évszám, 1886-1928. És két verssora. Ennyi az egész. A talapzatnál virágok, zöld gyephant. Nem messze: villasor, körút, az Egyetem felé, zúgó autók. Itt pedig játszó gyerekek, francia bonne-k, német nevelőnők. És csend. És jó friss levegő, tüdőbetegeknek való. Szegény Árpád, ha életedben nem is jutott sok belőle, most halottan ihatod meghasadt tüdővel. A városban nagy cécó volt ezen a napon is: „Debreceni Hét". S ezen a kis ünnepségen alig volt a százhúszezer lakosú városból hétszer hét ember.

212 Szegény költők: lejárt a napotok. Éljenek a világhírű futballisták! (...) 212 A Debreczenben ebből az alkalomból jelent meg Oláh Tóth Árpád dalol című verse. Az ünnepségről legrészletesebben a Debreczeni Független Újság 1934. június 12-i száma tudósított.