Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

A nő bűnvádi feljelentést tett ellenem az ügyészségen; rágalmazás és becsület­sértés címen. Az újságok nagy zajt csaptak, de közölték az én nyilatkozatomat is: nagyon sajnálom, hogy buta véletlenségek összejátszásával ez a versem is beleke­rült a Panorámába. A vizsgálóbíró, Tóth János, kihallgatott; s ő magyarázta meg, hogy igenis bizonyíthatom a versben elmondottakat: magamnak eskü alatt való kihallgatásával. Letagadja, mondtam Tóthnak. „Na. Nem olyan egyszerű dolog a bíróság előtt esküdni valamire" - mondta a bíró. Rendben van. Ügyvédem Fényes Jenő, aki jó drámákat ír. O volt az ügyvédem a Pokol-köte­tem miatt megindított ügyészségi eljárás idején; de azt Baltazár közbelépésére be­szüntette az igazságügy-miniszter. Ez a szóban forgó nő kalandornő. Több néven szerepel. 171 A diétás kosztadáson kívül nyelvtanítással is foglalkozik. Már évekkel ezelőtt az eset előtt hallottam, hogy két tanártársam beszélt róla: D. I., aki színésznő volt nemrégen itt Debrecen­ben, most egy nyilvánosháznak a vezetője. Hová süllyedt! Valaki fölismerte. ­Akkor nem hederítettem rá. Most eszembe jut: tehát mégiscsak igazat mondott ő nekem! De valószínű: most már nem rendőri felügyelet alatt álló nyilvánosházat vezetett, hanem titkos találkákat bonyolított le. Kár, hogy nem tudakoltam akkor részletek után, esetleg bizonyítékokért (fényképekről beszélt), most más bizonyí­ték is volna kezemben, nemcsak az ő elszólása, vagy bevallása. Most aztán megindul ellenem a bírói eljárás. Közben levelet ír hozzám egyik rokona, a nevét mai napig sem tudtam elolvas­ni - bejelenti, hogy meg fog jelenni nálam. Mutatom a levelét Fényes ügyvédnek: ez inzultálni akarja a tanár urat, ez a véleménye. No jó. Hogy élét vegyük a dolog­nak, az ügyvéd megfogalmaz a nevemben egy bocsánatot kérő nyilatkozatot, alá­írja két tanú, s elküldjük a nő lakására. Megkapja, maga írja alá az átvételi elismer­vényt. Az ügyvéd most azt ajánlja: két megbízottam várjon rá, fogadja, tárja elébe az ügy mostani állását, s kérdje meg: mit akar. Két barátomat kérem erre föl: Csobán Endre főlevéltárost és Madai Pál tanártársamat. Én magam elmegyek ebédelni, s azután koronként be-benézek. A közelben tartózkodom: ha szükség lesz, szólja­nak. A két emberem esti fél hétig várt déli 12 órától, bent a szobámban. Azt mond­ják: ez idő alatt senki sem keresett. Ellenben az udvarbeliek mondják, hogy igenis járt akkor délután ott egy úr, s azt kérdezte tőlük: szoktam-e bejárni a szerkesztő­ségbe. Azzal elment. Másnap levelet kaptam tőle: az ő helyzete megváltozott, azért felesleges találkoznunk. Tehát csakugyan járt az udvaromon, ha a szobámban nem is. Valószínű, volt a nőnél, s megtudta, hogy bocsánatot kértem tőle, s a sértő verset minden könyvkereskedőnél elhelyezett példányból már kivettük. Ez az első. Pár napra rá jelentkezik a második. Penyigey nyug. ezredes. Ennek az ügyvé­dei írnak, hogy az ügyfelük házában lakott a hölgy, mikor a versem megjelent, tehát azt gondolhatják: az ő háza nyilvánosház. Jelentsem ki, hogy: nem az volt, 171 Polgári neve Ehler Ilona.

Next

/
Oldalképek
Tartalom