Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

- Csuhaj! Ötvenhárom éves koromban kaptam az első szerenádot. Az idei VIII. osztályos fiúk, az érettségizők, jöttek el május egyik szombatján, este, és húztak, cigányosan, szép magyar nótákat. Megköszönték az eddigi „jóakaratomat", s kérték a jövőre is. Hétfőn kezdődnek az írásbelik. Már félálomban szenderegtem, mikor megszólalt ablakom alatt a hegedű; fel kellett kelnem, s meg kellett köszönnöm a ritka kitüntetést. Adtam a fiúknak egy kis konyakot, hogy mégse menjenek színjózanon tovább. A Kar utcai kutyák csodálkozva ugattak a szokatlan zenére. S az udvarunkban lakó két leány pendelyben osont a kapuhoz: meglesni, nem nekik szól-e a zene? Van egy pár népdalunk: úgy meghat, mintha Werther korában élnék és sírással puhítanám kemény kenyeremet. A többek közt ez is olyan: A két ökröm, a Bimbó, a Virág, Leverte a kertben a rezedát. Hej rezeda, rezeda, rezeda Nem jön többet a galambom vissza. Tudja a jó mindenható: mi van ezen sírni való... Különösen az utolsó sor dallama: nagyszerű; a kétségbeesés sikolt belőle. Hej, be sokszor eldalolom. Csodálatos: a hangom oly tiszta, mint 14 éves koromban. Nem dohányoztam, nem ittam egész életemben. Olyan ember vagyok, hogy nem mentem soha senki elébe; de ha elébem jött valaki: rámosolyogtam. (...) Nagy András, tanárjelölt, aki a rólam írt dolgozatával tette le magyar szakvizsgáját, most doktori disszertációnak is ezt az Oláh Gábor életéről és költészetéről szóló értekezését nyomatta ki.

166 Tehát elértem azt az időt, amelyről szegény Tóth Árpáddal tréfálkozva beszélgettünk: mikor majd filozopterek kutatják, melyik szerelmes versünknek ki volt a hőse... Megbukhatnak diákok miattunk és doktori oklevelet szerezhetnek velünk. Ha már nekünk nincs: mi adunk... Ez a Nagy András is keresgéli: vajon föld önjáró nők voltak-e azok, akiket egy-egy versemben tűre 166 Nagy 1933.