Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
IV. kötet
* Egy fiatal magyar: Németh László, hallatlan munkára vállalkozott. Megindította a legkomolyabb magyar kritikai folyóiratot, a Tamít. Az utolsó betűig maga írja. Mégpedig olyan enciklopédikus feneketkerítéssel, hogy az embernek tátva marad a szája. Mi a fene. Ez is lehetséges 1932-ben? Ez a harmincéves ember vagy tíz nyelvet tud; olvassa Európa minden íróját, minden folyóiratát; ismeri a szellemi élet minden irányát; az orvosi tudományban éppoly otthonos, mint az esztétikában. Polgári foglalkozása: orvosi pályán mozog, de írt verseket, novellákat és egy Proust módszerére emlékeztető nagyregényt. Kritikai cikke számtalan. Egészen új típus. Gyulaiék után a modern élet legmaibb produktuma. Ezertükrű az érdeklődése. Akiről ír, meg van tisztelve. Rólam is ő írta a legelső, magasabb szempontú cikket a Prot. Szemlébe. 153 Jó szeme van. És hallatlan érdeklődése. Kíváncsian várjuk itt Debrecenben is: mi lesz belőle? Debrecenben is tömérdek a béna koldus. Ott ülnek az utcák sarkán vagy útkereszteződéseken és nyújtják némán a kezüket, a kalapjukat, vagy mormolják monoton esdeklésüket. Ezt gondoltam: a koldusok többet kapnának, ha valami érdekeset, eredetit mondanának, mert magukra hívnák a járókelők figyelmét. Füvészkert utca sarkán szokott ülni egy öreg, mindig hajadonfőtt, akár esik, akár fúj, akár fagy, akár ver a nap. Elég szépen kér. Elég megható. De próbát tettem vele. Odaadtam neki egy darab papírra leírva Jókai híres négy sorát, hogy tanulja meg és azt mondja kérő szónak: Minden bánatnak van oltogató könnye, Csak enyémnek nincsen. Minden búhoz adott vigaszt, csupán engem Feledt el az Isten... Az öreg furcsán nézett rám. Nem értette, mit akarok. Adtam neki a szöveghez egy pengőt. Erre elkezd hálálkodni. Mondom: tanulja meg azt a verset és azt mondja az embereknek, biztosan többet fog kapni. 153 „Pillangó, noha Debrecenbe gubózott báb maradt. (...) Belül nem jött rendbe magával. Talán az élete nem volt elég intenzív vagy gazdag ahhoz, hogy alkata vezérmotívumára rávezesse. Talán a korban volt idegen, elveszítette maga alól az egyszerűség szőrén ült csikaját s a modernség cirkusz-lovai megzavarták. Innét a sok kapkodás, bizonytalanság. S a dicsőség vakmerő lovagkalandja után a nagy belesüppedés a magányosságba, agglegénységbe, Debrecenbe. (...) lírai vérmérséklet (...) mégsem lírai jellegű könyveiben alkot maradandót, hanem akkor, amikor elfelejtve önmagát, a dolgok szemléletére szorítkozik, kritikus vagy szó szoros értelmében vett epikus lesz, íróarcokat fest, vagy a debreceni életet, a kis emberek világát, az apró gyarlóságokat és indulatokat írja." (Németh László: Oláh Gábor. Protestáns Szemle, 1927.10. 631-634.)