Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

Én ezek nélkül is átlépem a nagy akadályt, amelybe a kis lényecskék mind fölbuknak. Mit kísérletezgetnek hát velem olyan társaságok, mint ez a Kisfaludy? Jakab Ödönöket koronáztak benne királyokká - mit mondjak többet? Aki elolvasta Jakabról írt tanulmányomat, Az epigon költőt, tudja: mennyit ér egy onnan kiáltott hurrá...

144 Nem azért írtam meg Az Atok családot, hogy ne tudjam: mit várhatok szegény bolondos nemzetemtől. Rúgást, pofont, leköpést, szégyent. Csak azért, hogy legyen később mit lenyalnia rólam. (...) * Irtózatos: januárban újra be kell állanom a taposómalomba! Fölébredtem - most jut eszembe, hogy tanár is vagyok. Kenyér, kenyér, kenyér... De: a borsókon is szépet álmodom. * A 109. zsoltár az Átok-zsoltára, remek és rettenetes. Ma elszavaltam Baja Miskáéknál, karácsony első napján, az ebéd után - s az öreg nagyfejű Csikesz Sándorban megállt az ütő; Baja Miska pedig elsápadt; mert eszébe jutott: micsoda költő ez az ószövetségi író őmellette és mimellettünk. Sámsonomat ezekért a rettentő és remek héber szólamokért írtam. „Befedik átkai, mint gyászruha." Széthullnak: „erős dorgadalmadtól, örök Isten, orrod szelének fuvalmától, Jehova."Micsoda nyelv ez! Micsoda fantázia! Stefan Zweig könyvét olvasom Marie Antoinette-ről.

145 Ebből tudtam meg, mi volt a nagy francia forradalom oka. Az, hogy a férjének, XVI. Lajosnak hét éven át nem sikerült asszonnyá tenni a finom, nyugtalan kis szőke főhercegnőt, Mária Terézia leányát. A kis hölgy, a királyné, kielégületlen nemi életével belevetette magát az élvezetek hajrájába, mikor a szerencsétlen francia nép éhen halt. Meg kellett halnia ennek a két önmagáért élő fejedelemnek, hogy pici kis rekompenzációt kapjon Franciaország, az agyonsanyargatott, a halálra éheztetett. - Ugy-e, érdekes? Meghiszem azt. Ady tehát skizoid-költő vagyis a skizofréniás lelki betegek primitív archaikus lelki rétegéből meríti költészete legjellemzőbb alkotásait. Legalább ezt akarja pél144 „Nem hisszük, hogy akár egy verse, akár egy novellája, regénye vagy drámája túlélné; vele hal el egész költészete. Nem őrzi meg nevét egyetlen népszerűvé vált alakja sem. Munkássága mégsem hiábavaló: az irodalomtörténet írója típust lát benne, a nagy nemzeti költészet epigon-típusát. Ilyen költők után kellett jönnie Ady Endrének." (Oláh 1932, 255.) 145 Stefan Zweig: Maria Antoinette. (1932; Ford.: Németh A., 1932, 1933.)