Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

Hát a tervezett nagy új, kollektív drámák: a Két város, meg a többi? Istenem, mennyi be nem váltott ígéret, mennyi csonka fal! Erőm hanyatlik, szárnyam lankad, repülőgépem talán pont a cél előtt billen oldalt és vágódik a földbe. Mit tegyek? Jajgassak? Káromkodjam? - Minden hiába. Behunyom a szememet, várok. (...) Nem tudom, megbízásból-e vagy csak önszántából, meglátogatott a Pesti Hírlap riportere: Lányi Viktor, a zeneszerző Lányi Ernő

138 fia. Elegáns, jóképű úriember. Tudakozódott az egészségem felül, vigasztalt, hogy a cukorbaj nem olyan nagy baj, hiszen az édesapja is abba halt bele, mikor egy furunkulusát operálták most jön a szívet könnyítő fordulat -, mert még akkor nem találták fel az inzulint. Én már boldog cukorbeteg vagyok, mert az inzulin feltalálása után estem bele. Megköszöntöm vigasztaló megjegyzését. Tudakozódott: mit akarok, hogy akarok. Megmondtam neki is, amit Márkus Miksának megírtam: szeretnék bevonulni három hónapra valamelyik pesti, budai szanatóriumba, de mert napi 15 pengő, havi 450-500 pengő a legolcsóbb, legkedvezményesebb, nincs reményem, havi 300 pengős állami tisztviselőnek, hogy valaha meglássam ezt a földi purgatóriumot. Lányi különben idegbajos, a múlt nyáron itt kezelték a debreceni idegklinikán. Áradozva magasztalta ezt a cifra várost, különösen az egyetemét, klinikáját. Wagner operáinak ő az új fordítója. Zenét is szokott szerezni, pl. Csokonai néhány dalát hallottam az ő melódiájával. Végre megemlékeztünk szegény jó Tóth Árpádról, aki mind a kettőnket szeretett. Azzal elment, esti 8 órakor, nem lelve előszobám kivezető ajtaját. (...) * Életemben sok rosszat és sok szépet mondtak rólam, az íróról. Talán semmi nem esett oly rosszul, mint Zsigmond Ferenc tanárnak egyetemi előadásán rólam mondott pokoli ítélete: „Oláh Gábornak mocskos az erotikuma." És talán semmi jobban nem esett, mint a Bika szálló éttermében, egy ref. papi összejövetelen, valami vidéki papnak rólam mondott, meggyőződéses, szép ítélete. Ti. hívtak a papok a maguk nagy asztalához, szabadkoztam: én nem vagyok pap. Az a vidéki lelkész erre mondta: - Oláh Gábor? Nem pap? Hej, dehogynem! Egyháza az egész Magyarország. Minden magyar úgy hallgatja, mint az Isten követét. Ha ezt a két ellentétes mondást egymás mellé tesszük és középarányosát vesszük, talán megkaptuk igazi jelölőjét az értékemnek. (...) (...) rábukkantam egy abbamaradt, régi témára: Gyermekek forradalma című verses elbeszélésemre. Éppen hogy megindítottam 1907-ben (vagy 1909-ben?) - abba138 Lányi Ernő (1861-1923): zeneszerző, karmester.