Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

Ötvenéves koromban megértem azt a furcsaságot, hogy egy nő megkérte a kezemet. Egy elvált asszony, Somogyi Irénke, Somogyi szemorvosnak a leánya. Ómaga bevallotta, hogy 1925 óta, öt éve készül már erre a vakmerő tettre. Virágcsokrokat hozott, később küldözgetett; 16 oldalas levelekben nyitogatta szívét, magasztalt az angyalokig, szent embernek, az ő Nagy Barátjának, és még nem tudom minek nevezett. Mikor nem válaszoltam a levelére, az utcán fogott meg és szegezte mellemnek a kérdést: óhajtok-e férje lenni, vagy sem? Azt feleltem: vagy sem. Miért? kérdezte meghökkenve. - Azért, mert iszonyú rossz férj lenne belőlem; két hét múlva már menekülne tőlem. - Elgondolkozott: hm... maga csakugyan nehéz ember... és, úgy látszik, rosszul ismertem. - Meglehet, mondottam. - Újra ostromolni kezdett - hogy nem tetszhetik ő nekem, mikor a nagybányai festő iskola művészei, maga Ferenczi is, úgy hívták: „földreszállott Múzsa"? - Festőknek lehet, de én nem fogok magáról soha írni. - De megígérte, a Városháza előtt, hogy regényben szerepeltet... - Nem, nem, visszavonom, ha mondtam. - Csak ne a nevem alatt, nézett rám iszonyattal. - Se a neve alatt, sem álnévvel. Soha. - Ez újra rosszulesett neki. Attól is drukkolt, hogy esetleg szerepeltetem; az is bántja, hogy nem „ihletett" meg. - Kereken kijelentettem előtte, hogy sem őt, sem mást nem engedek belekapcsolódni az életembe. Bámult. Nem értette meg. Gondolom, bolondnak vagy ultraszentnek tart. - Mikor látta, hogy velem semmire sem lehet menni, azt kérdezte: hogyan váljunk el: mint barátok vagy mint ellenségek? - Ahogy magának tetszik. - Szomorúan nyújtott kezet: „Akkor hát nem lehetek magának, csak Flórája". (Virágküldözője. NB: úgy veszem észre: nagyon fáj neki az öt virágcsokor hasztalan kidobott ára.) - Komoran, csalódottan ballagott a Nagytemplomtól a Déri Múzeum felé. A megkérésem ti. stílszerűen a Nagytemplom nyugati oldalán történt, a híres iszalagfával szemben. 12 óra volt éppen - a reálban már vártak a fiúk, stilisztikaórám kezdődött. Otthagytuk egymást. Sajnálom szegény asszonyt; csak azt nem értem: ki ugratta be, hogy pont nekem kérje meg a kezemet, mikor mindenki tudja: irtózom a házasság szentségétől. - Gondolom, hogy átkoz azóta! És hogy formálja munkás képzelete (szégyene) a helyzetet, ahogy majd elmondja ezt a fura jelenetet másoknak; kiemelve az ő határtalan áldozatkészségét az én szent vagy szemtelen egoizmusom mellett. * lamot énekelnek s annak a ritmusa vezeti mozdulataikat. László megállt, gyökeret vert a lába. Korán reggel, a szabad mezőn, tizenkét leány, félmeztelenül, táncolva, dalolva tünemény! (...) mozgófénykép-felvétel készült a táncról. (...) [Már] csak a magas, vezető táncosnő áll a zöld tér közepén. Egyedül. Egyszer csak fölemeli két karját a feje fölé, úgy, hogy az összehajló kezek ujjai érintik egymást, mint eleven gót-ív; akkor el kezd forogni lábujjhegyen, s így ragyogó, hófehér orsó gyanánt, a maga tengelye körül fokozódó gyorsasággal keringve, szédületes biztonsággal surran be a kastély oszlopai alatt." (Oláh 1930. 44-45.)