Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
IV. kötet
November 4-én befejeztem új regényemet: a Három jó barátot. Fogalmam sincs, milyen hatása lehet másra. Reám? Nemigen hatott. Pedig van benne egy pár érdekes alak, s néhány friss fejezet. Saját magamat rajzolom Országh Györgyben, a színész alakjában. Elfojtott, lappangó színészösztönömet itt élem ki. Olyan jólesett végighurcolnom remete-magamat Amerikán és Európán! És játszanom a saját darabomban: a Férfitemetőben, amelyet itt Atalantának kereszteltem el. Megteremtem itt a regényben az új kor új színdarabját is, a kollektív drámát, a Két Városban, amelynek a Nép, a Tömeg a hőse, az arisztokratákra és demokratákra szakadt, s önmagát maró Emberiség. Nem volna bolondság külön, igazán is megírnom ezt a regénybe szőtt színdarabomat. Mostanában úgyis szavaló kórusokkal kísérletezem, a Két Város egy hatalmasabb kórus, újkori görög-dráma. Visszafelé! Visszatérni Szophoklészékhez! No, de az én újításom mégsem archaizálás vagy antikizálás lesz, hanem modern tömegekkel dolgozó verses színdarab. A regényt az átkozott Pesti Hírlapnak szántam. Nem merem elküldeni, mert biztosan tudom: ezt sem fogadják el. Nem „népszerű" és van benne politika is, mégpedig pártoktól független. Mit csináljak? Várok. Előttem nagy árok, átugranám - de nem merem... hátha belé pottyantanámbúsmagamat? Várok... Október 31-én, a reformáció évfordulóján, buzgó teológusok előadták Michelangelo drámai költeményemnek egyik epizódját: Luther a pápa előtt címen. A Vígszínház-mozgóban. A mélyen tisztelt ev. ref. közönséget igen meglepte a darab. Az oroszlánhangú püspök, Baltazár, azt mondta: „Fenséges!... Végig kellene vele járni Magyarország minden városát, eljátszani katholikusok, reformátusok, zsidók előtt, hadd lássák: mi volt a reformáció". Üm... Általában azt mondják: megrendítő hatása volt az emberekre. Pedig - pici kis töredék a nagyból. Istenem, milyen jó lenne, ha a Nemzeti Színház ilyen darabokat is be merne mutatni, mint az én Michelangelónx. Milyen hatása lenne ott az emberekre: II. Julius pápának, az isteni Raffaellónak, a medveszerű Michelangelónak, X. Leó fényes, artisztikus udvarának... vagy a Medici-ház Platón-ünnepének, Savonarola halálmadár-dalának; a titokzatos vén Leonardo da Vincinek. Ha méltó keretben, művészi gonddal hoznák színre a darabjaimat: be másképpen nézne rám homokos Debrecen. Meg kell a szívnek hasadni - mint Bibó Lajos regényének címe mondja. 101 Meg kell az embernek döglenie, hogy észrevegyék. Mint szegény Tóth Árpádnak is... Tóth Árpádnak is meg kellett halnia, hogy Debrecen, sőt hogy Magyarország észrevegye. Mikor a halála híre ide ért a szülővárosába, egy földije, a reáliskola 101 Bibó Lajos (1890-1972): író, újságíró.