Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

Egyszer születünk. - Sokan azt hiszik: lírai költészetünk elérte a tovább nincs magasságot. Dehogy érte. Nem olyan rettentő tökéletes a líránk, a költészetünk, hogy ne lehetne még emelni. Az emberi lélek ezer meg ezer titka vár még kiaknázatlanul; ha a XX. század ekrazitja kevés a kirobbantásához, majd hozzájut a XXL vagy a XXII. Hogy a versforma megfeneklett? Ez csak időleges elfáradás jele. Még Babits és Tóth Árpád után is van verstechnikai „lehetőség". A mi nyelvünk mindenre képes; de még nem érte ám el a legfelső fokát. Addig pedig ne búsuljunk. Lángeszű újítók különben sem születnek minden évtizedben. Ady azt mondta: „Ötven évig nem jön utánam nagy költő". Várjunk legalább 1960-ig. A dráma? Azt mondják, világszerte válságban van. Csakugyan, nincs Szophoklészünk, vagy Shakespeare-ünk, még Ibsenünk sem. Mégpedig azért nincs, mert a színpadi művek elszakadtak a vallásos érzésünktől; az Istentől való függésünk koporsóba menekült. Márpedig nagy dráma csak akkor támad, ha az emberek nagyon érzik a véges és végtelen irtózatos, szédítő viszonyát. Korunk: szakadék; ezen is átjut az emberiség, s ha megpillantja a fényben ragyogó tetőt, emelkedett lélekkel újra hangot talál a fenségesig. A mai irodalomból csak egy hiányzik: a fenség. Adyban megvolt, megvan, mert Istennel is csatázott. Az a baj, hogy a világ ma csak kifelé él; befelé egyáltalán nem. Az élet gyorsaságáért feláldozta az élet mélységét. Mindenki az után ordítozik; elvonuló, remete bölcsek, nagy töprengők nincsenek. Márpedig Madách is azt mondja: Homályban ül, Mi egy világot rendít és teremt. Mert látásától megszédülne a fej. Csak ember műve csillog és zörög, Melynek határa egy arasznyi lét.

86 Panaszolják, hogy milyen hamar - 10 év alatt! - elnémult irredenta költészetünk. Mi ennek az oka? Talán a megszokás. Ha tíz évig egyetlen hangot fújunk: belefárad a fúvó, s megunja a hallgató. És még egy: a programszerűség átka nehezül rajta. Nagy költő írhat irredenta verset, de azt hiszem: egyet vagy kettőt. A nyúl szapora, az oroszlán csak egyet fiadzik, azt is ritkán. Az erdélyi írók két új dolgot hoztak: gyökeres népiességet a stílusban és történeti levegőt a témában. Szeretem közülük Tamási Áront és Nyírő Józsefet. A költők közül Végvárinak nemzeti hivatást akasztott lelkére a végzet; Áprily Lajos 86 Madách Imre: Az ember tragédiája.