Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

hiszem, a gégéje nem ép. Hallom, tüdővérzései voltak, Davosban gyógyították. De azért boldog ember lehet: úr, azzal foglalkozik, amihez kedve van. Arany Lászlónénak, Szalay Gizellának a férje, s úgy hallom: kétezer hold földje van a Dunántúl, pompás kastélya Budán, ahova főhercegek, grófok és más nemesek, pl. írók és tudósok járnak. Privát passzióból kiadta Shakespeare színműveit, Eötvös és Madách munkáit, Petőfit, s most készíti Aranyt. Szerkeszti a Budapesti Szemlét, azonkívül történelmi drámákat és esszéket ír. Gyermeke nincs. Adyról még mindig tartózkodva nyilatkozik. Azt mondom: megírom Adyról tervezett tanulmányomat, ha - a Bp. Szemle leközli. Voinovich kissé habozott, azután azt mondta: nagyon szívesen, ha sem a Szemlének, sem O. G.-nak nem árt. Szóval - fél. Tart tőle. Ellenben Az utolsó kürtszó c. versemet, amelyet a Csokonai Körben olvastam föl, elkérte leközlésre a Bp. Sz.-be.

262 Ez halvány elégtétel nekem azért a bolondos kis sértésért, amelyet bizonyos Pap Károly nevű egyén, a Cs. K. elnöke, követett el velem szemben, mikor az előbb említett verset éppen olvastam. Egyik helye így szól: „Óh, mért érzem, hogy magasabb fáklyalángom lobbanása, mint körültem más ezernek?" - Pap úr ezen igen megbotránkozhatott ő szívében, mert hallottam, hogy mormogott békétlenkedve: „Magasabb! ő, magasabb más ezernél! (Nálam is)" - hallottam. - „Hogy lehet valaki ilyen szemérmetlen... Hogy az ő fáklyalángja magasabb volna az enyémnél, az egyetemi tanárénál -! nahát, ez csak mégis disznóság..." Dörmögött, dohogott, míg csak bele nem fáradt. - Már tavaly is megtörtént ez az eset. Akkor azon háborodott föl, hogy én azt mondtam: hazám nekem egyebet nem ad, mint a síromat... Ez is gyalázatos hencegés szerinte. O maga álszerénykedve így szokott beszélni: „Mi, hétköznapi emberek..." - persze, engemet is odaértve. Én aztán csöndesen megjegyeztem: Károly, csak egyes szám első személyben beszélj... Ezért haragszik a méltóságosan szerény úr. Azok közé a „szürkék" közé tartozik, akikről Ady tiltakozva énekelte: „Én nem leszek a szürkék hegedőse." Én sem. (...) Kacziány Gézát egy Habsburgokról írt igaz könyve

263 miatt elítélték, ha csekély összegre is. Ebből a tárgyalásból tudtam meg, hogy a vén Ferencz Jóska igazán utálta a magyarokat. Magutti nevű udvari tisztre hivatkozik Kacziány; ez a Magutti 1888-ban, a „császár" 40 éves jubileumán, hallotta, amint a Mátyás-templomból kijövő Ferencz József azt mondja a mellette haladó Ferencz Ferdinándnak: „Utálom ezeket a magyarokat." Ferencz Ferdinánd azt felelte rá: „Én is utálom." - Na, drága magyarok, Habsburg-imádó Apponyiak és Horthy Miklósok: a ti arcotokat nem égeti szégyen, mikor ezt halljátok? Az enyémet égeti. Ugyancsak ez a tárgyalás vetette felszínre azt a szomorú, s előttem még ismeMj.: Oláh 1925. 263 Az utolsó koronás Habsburg. - A könyvet elkobozták.