Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

De voltak szomorú esték is. Hazulról komor, feketeholló-hírek szállongtak: az öreg Tasnádi ezt csinálja, azt csinálja. Uti-veri Sándor édesanyját, Julcsa testvérét. Oh, micsoda álmok következtek az ilyen hírekre!... Azután jöttek más dolgok. Varga Bálint idegessége az őrületnek már majdnem határára vágott. Németből nem volt tanári vizsgája, csak franciából, magyarból. Most, három gyerek apja, összeroncsolt lélekkel, napi tanítás után: éjjeli órákban ez a nyughatatlan ember német tanári vizsgára készült! A bizonytalanság, az idegek túlfeszítése: szörnyeHála istennek, önhittség nem bántott s talán nem is bánt soha, de hogy önbizalmam bontogatja szárnyát: azt érzem, s örülök is neki egy kicsit. Most érzem, hogy micsoda lelkierő az önmagunkban való bízás. Akármit is mondatok, odahaza soha, de soha nem bíztam eléggé magamban! s ennek volt rám valami nyugtalanító hatása. Odahaza talán szebbeket is írtam, mint itt, de az is szent, hogy ezeket igazabban írom, mint írtam azokat!" (O.G. Gulyás Józsefhez, 1900. nov. 18. - DIM) Oláh tehát úgy érezte, valódi énje szólalhat meg itt, s nem kell a nemzeti költő szerepelvárásához stilizálnia személyiségét. Egyrészt rettentette tehát Budapest, másrészt fel is szabadította, olyan új tapasztalattal ajándékozta meg, ami egész életútján végigkísérte, s aminek döntő szerepe volt abban, hogy többé sohasem tudta otthon érezni magát Debrecenben. - Van még egy megemlítendő - kicsit az előbbinek ellentmondó, de inkább csak konvencionálisnak tekinthető - vonása Oláh Pesthez való viszonyának. Ez pedig a magyarságát megőrző Debrecen és a főváros szembeállítása, amely ekkor a konzervatív irodalmi körök eszmeiségének állandóan hangoztatott panelje volt: „Ha Pestre nem kerülök, soha ilyen erősen ki nem fejlődik bennem a fajszeretet, s sovinizmus; soha ilyen hangú verseket nem kanyarítok, mint mostanában, amely mind csak arra megy ki: hogy gyönyörű név a magyar név, istenáldás magyarnak születni hanem mi kutya magyarok vagyunk! - De én hiszek abban az egyben, hogy valami felújulás van a kor küszöbén, valami jön, tán meg is érjük, de ha elpusztulunk is beköszöntése előtt, nyugodtan hajtom párnára fejemet, mert én érzem, hogy jön az, aminek jönnie kell... Tudod micsoda kor következik most? Egy újabb nemzeti felújulás kora, olyanforma, mint az ötvenes, hatvanas években, mikor hihetetlen keleté volt a magyar ruhának, a magyar nótának, magyar mulatásnak. - Lásd, ez a három kell ahhoz, hogy nemzeti érzés hassa át elernyedt életünket; szinte furcsa, de így van. Külsőségek, s mégis ezeken alapszik a belső tartalom. Azért hívom én torokszakadásig csak a magyar nótát, azért mulatok, ha már mulatok, magyar módra, bor mellett, s azért rántok rögtön magyar ruhát, mihelyst a magam koldusa leszek!" (O. G. Madai Gyulához, 1901. jún. 3. - DIM) Később meg is vette a ruhát: „Magyar ruha simul dali termetemhez. Harminc pengőért csináltattunk nyári magyar öltözetet... Kegyetlen jól áll rajtam! Még csak az van hátra, hogy te meg Gulyás Jóska is sujtásos ujjast húzzatok magatokra, ha hazaszállatok. Akkor aztán, ha végigmegyünk a Kerepesi úton: az öreg Nemzeti Színház megfordul utánunk, azt hívén: 1840 szállt vissza." (O. G. Madai Gyulához, 1903. júl. 10. - DIM) - Oláh Pest-élményéből ekkor jobbára a város negatívnak tartott vonásai voltak a döntőek. Mindezek megerősítették abban a hitében amelyet az iskolai oktatás plántált el benne -, hogy az irodalomnak elsősorban nemzeti irányúnak kell lennie. Ennek fényében értelmezte a debreceni irodalmi „társulásuk", a Bokréta szerepét is: „...irodalmi fontosságú kézfogásunkat egy-egy, ezután akár minden esztendőben kiröpített Bokrétának kell szerény, de igen súlyos szavakkal hirdetnie. Aki nem velünk vagy nem mellettünk, az ellenünk! De a nemzeti iránynak nemcsak a politikában, hanem a művészetekben is határozó diadalra kell jutnia, még a huszadik század derekán." (O. G. Gyökössy Endréhez, 1905. ápr. 3. - DIM) - Mindehhez lásd még a 38. sz.