Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

teg emberré tették! Feleségével szégyenletes szócsatái voltak, hogy Sándor pirult bent miattok. Az asszony nem szólt, hallgatott. Az ember már öngyilkossággal fenyegetőzött, vagy itt hagyja családját! S napközben úgy viselte magát Sándorral szemben, mintha semmi sem történt volna. A fiú pedig mindent tudott. - Azután, karácsony körül, nagyon kezdett példálózni a jó Varga Bálint Sándor előtt: nem kapna-e olyan nevelőséget, ahol lakást is adnának? Aztán, hogy nekik mennyi bajok van a szegénységgel! Meg: hogy Kispest milyen messzire van az egyetemtől, kellemetlen innen oda járni. Ez igaz is volt mind. Sándor megértette az okos szót, s karácsonykor elbúcsúzott a jó Vargáéktól, hogy januártól kezdve a nagy Pest bérkaszárnyáiban üsse fel sátorát. 1901 januárjában csakugyan nagy Pestre költözködik Sándor. Édesanyjának testvére, a jó Teresa néni, ajánlott már neki eleve jó helyet abban az udvarban, ahol ő lakott: Losonczy utcán. A derék Teresa néni hamiskásan ilyenformán gondolkozott: Ez a Sándor most kerül először Pestre, a szép veszedelmes asszonyok városába; vérmes legény, leányt vadászó korszaka most szakad rá - jó lesz helyet csinálni neki előre. Fodorné asszonyságnak, a második emeleten, éppen kiadó szobája volt, éppen egy ember számára s éppen fiatal deák számára. Kapóra jött egyenest. Sándor kapva kapott az alkalmon, mert nem az asszonyt nézte, hanem a szobáját; az pedig tiszta volt és világos. Beköltözködik szépen, könyveit elrendezi, tintát, pennát az asztalra, Petőfit, Shakespeare-t és Aranyt a kézbe. Fodorné, a piros pozsgás, Dunántúlról Pestre szakadt magyar menyecske, aki nemrég temette el fiatal urát, Fodorné asszonyság igen szívesen tett-vett körülte. Még abban is megegyeztek, hogy ebédre hazajár Sándor; mindössze 35 krajcárba kerül. Na, minden jó lett volna - csak este tűnt fel Sándornak, hogy az ő deáklakásában két ágy van, s mind a kettő megvetve. Egyik az övé, hát a másik? Az özvegy menyecskéé. Öm. Ha világban járatosabb ember Sándor: paradicsomi gondolatokat gondolhatott volna. De így, parasztos naivságában, asszonyi állattól félő gyáva voltában, s egész napi nyargaló eltörődésében nem sok ügyet vetett arra: hogy fekszik és ki fekszik a másik ágyra, hanem belevágta magát a magáéba és aludta az igazak álomtalan álmát katonai rendületlenséggel. Felőle aztán vetkőzhetett Fodorné asszony igézetes pongyolába, sóhajtozhatott kéjes sóhajokkal, hánykolódhatott fehér, puha habos ágyán, átkozhatta azt a lusta debreceni vért, amely egy virágjában levő özvegy csattanó tüzére sem vet lobbot - nem bánta! Ha felvillant is eszébe ennek az állapotnak hamiskásan fura visszássága, hogy háziasszony és lakó úr egy szobában vetkőznek, öltöznek, alszanak: valami gyermekkori szégyen kiverte fejéből a csábító képeket, jól összeszidta magát, s rohant hivatala után. Sőt, idővel még néminemű büszkeség kezdte dagasztani oldalát: hogy lám ni! én megbírom állani jegyzetet. - Az elkövetkező években, a nyugatosok és olvasmányélményei hatására sokat változott magatartása, de felfogásában mindvégig kitapintható a régi elgondolás több vonása: „A magyarságomból semmit sem veszítettem el. Csak átalakult. Gyökössy komám minden bizonnyal lesajnál érte, de én még azt se bánom. Sujtásos nadrággal már előbbre nem visszük a nemzetünk sorsát..." (O. G. Torna Istvánhoz, 1909. márc. 30. - DIM)