Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

szát vagy csendes örömét szokta hordani a sebesen vágtató, vaspatkós gőzös... Tele volt a lelke érzésekkel, kibuggyanásig. így szokta kiönteni telijét. Azután meg versekben. Irta az elhagyatottság, a semmiből mindenre törő bizodalom himnuszait. Mikor pedig jól kibuzogta magát, elővette az Üllei úton vásárolt kros

27 rozskenyeret, a hazunnan jött jó szalonnát vagy kolbászt és vacsorált kegyetlen jó étvággyal. Hiába: ha a lélek lobog, a test gépezetének koptatja kőszenét - azt újra kell pótolni, új tűzrevalóval. Hanem azért sovány és sápadt volt Sándor, mint aki nem a testének, hanem a lelkének, a lelkével él. A késő, éjbe nyúló órákon pedig másolgatta gyorsírással lekapott jegyzeteit tudós és tudatlan tanárai előadásai nyomán. Esztendő végére vaskos kis könyvek támadtak a szorgalmasan vezetett jegyzésekből. Ezekből kollokvált Sándor, szép sikerrel, a maga és otthonvalói gyönyörűségére, no, meg a tandíj elengedésére.

28 27 Krajcáros. 28 Oláh ekkor írt levelei alapján árnyaltabb kép rajzolódik Pesthez való viszonyáról. Mindenekelőtt a költészet, a költői világ teremtése számára alkalmatlan, túlságosan elüzletiesedett, csak a pragmatikus és a mindennapi gondolkodásnak kedvező helynek látta: „Csak egy szomorít el. Az, hogy ez a levegő, hiába, nem nekem való! Nem találom benne magamat otthonosan, legalább tinélkültek, sohasem! Tenger eszme, gondolat halmozódott össze fejemben, tárgy is volna, amit felöltöztethetnék véle, csak hangulat nincs! (...) Debrecennek minden utcája, minden fája egy-egy költeményt teremt az érző ember szívében. (...) Debrecenben még a küzdés is boldogság! Pesten - még a boldogság is küzdelem! (...) Nagyon, nagyon zárt életet élek! Nincs senkim, akivel beszélhetnék (...) Varga tanár úrékkal csak vasárnap delenként, meg naponként este vagyok egy óra hosszáig; akkor sem vitatkozunk irodalmi kérdésekről! (...) Kezdem észrevenni homályosan a hajnalhasadást... arra látom, arra, kelet felé... Itt nincs magyar költészet! nemhogy magyar, de még költészet sincs! Nem is csoda. Ahol mindent kenyérkeresetből csinálnak: nem lehet helye olyasféle potya munkának. Vagy, ha ebből is üzletet csinál valaki, úgy jár, mint Kozma Andor, amitől az isten őrizzen meg minden igaz lelket..." (O. G. Madai Gyulához, 1900. okt. 24. - DIM) Nyomasztóan áttekinthetetlennek tünt fel számára a nagyvárosi élet: „Ez a roppant zúgás, zaj, az életnek jajkiáltása, kacagása, a bűn sejtelmes suttogása, a nagyok lármás dőzsölése, a nyomorultak beteg hörgése, a szívtelenek kiabálásai, királyok-koldusok zagyva tömege, füstbe borult égbolt, fojtó levegő, napsugárt elzáró kormos falak, ragyogó paloták, tudományok és művészetek szentelt templomai, embert nyúzó hivatalok épületei, a Duna méltóságos hullámai, gyilkos kavargásai, a Lánchíd örök alkotójának emléke, fenn a Vérmezőn magyar szívek cseppjei, a gondolatot szállító dróthuzalok, embert gázló vasszörnyeteg, selyemsuhogás, darócrongy, káromkodás, bűn, gyalázat, hitszegés, imádság hangjai: olyan őrjítő zsibongásként zúg a fülünkbe, lelkünkbe, hogy szemünk elhomályosul, lelkünk iránytűje céltalan imbolyog, s úgy érezzük, mintha fejünk felett összecsapott volna az ár, az emberi bűnök, erények áradatja s nyomna, süllyesztene valami feneketlen mélységbe - honnan csak egy szabadulás van: kirepülni a lélek szárnyain!..." (O. G. Madai Gyulához, 1900. okt. 6. - DIM) Az új, Debrecenhez képest annyira más világ ijesztette, nyomasztotta és megzavarta ugyan, de ugyanakkor érzékelte a nagyvárosi élet másik oldalát is: az egyéniség addig hihetetlen felszabadulását, aminek egyik jelét az emberek önmagukban való bizakodásában látta: „Debrecennek más a levegője, mint Pestnek; ott csak magyarok vagyunk, itt meg emberek is tudunk lenni. Pest roppant alkalmas talaj az önérzetnek, s alkalmas talaj a nyafogó önhittségnek is a táplálására.