Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

fogtam, mert anélkül is kövér ember vagyok, s ezek a genitáliák hátrahúzódnak. Aki így látott, teljesen női testet látott, a fejemet kivéve. A mellem feltűnően leányos, ezt már a doktoraim is észrevették és mosolyogták. Ettől a naptól fogva kezdtek furcsa szemmel nézni rám az emberek, azok ti., akik valahogy értesültek a szép Maritól, vagy a fürdős szolgától, erről a csodáról. Már akkoriban hallottam egyszer a vendéglőben, az Angol Királynőben, amint az egyik alkalmazott mondta nevetve a pikolónak: „Eredj csak, vigyed a vizet őnagyságának." Ez én vagyok. Most mi történt? Ezentúl, ha fürdőbe mentem, mindig úgy jelentem meg, mint nő. Szinte sarkallt, kényszerített valami, hogy ezt a véletlenül támadt extra-híremet megtartsam, s az esetleg megfigyelők vagy meglesők ámuljanak. Tovább megyek. Őszintén megvallom, mindig élt bennem az a rejtelmes vágy: bár csak egy ideig nő lehetnék! A genitáliák említett elrejtése is ebből a tudat alatt lappangó vágyból magyarázható. A lelki berendezésem nőiességeit mindig erőszakosan nyomtam el, vagy palástoltam; de a testem nőiessé formálását mindig szerettem volna. Hogy ez honnan van: ma sem tudom. Semmiféle homoszexuális vágyat föl nem fedeztem eddig magamban; sőt a férfikedveskedést egyenesen undorítónak találtam. A női szépséget imádom; igaz sokszor minden érzékiség nélkül. És mégis megvan bennem a kettősségnek ez a csodálatos érzése, vagy kívánása. Bizony, hogy sokszor érzem hármas-magamat férfi, nő és gyermek voltomat. Ezt már versben is megírtam régebben: A három - egy ember címen. Ez nem fikció, ez tiszta érzés. Ebből támad, ha valamikor támad, az a legenda, hogy Oláh Gábor nem is férfi, hanem nő volt... Ez az esztendő a tapasztalatok gazdag aranybányáját nyitotta meg előttem. Most, a nyáron tanultam meg: mit tesz hét testvérnek örökségen megosztozni? Örök dicsősége szürkülni kezdő fejemnek, hogy ebben a legzavargóbb emberi szenvedélyben, s ebben a legfejetetejére állítottabb helyzetben, bár nehezen, de meg tudtam fékezni hét ember hetvenhétféle indulatát, s az ezer arcú Érdek minden száját betömtem, és az Igazság gyönyörű oszlopára állva: ki tudtam elégíteni az osztályoskodókat. Csakhogy nehezen ment! (...) Nem tudom, szegény jó édesanyám milyen lélekkel nézte ezt az áldatlan csatározást két hónapig, onnan, a kéklő magasságból? Hála Isten, hogy így is végbement; pörre nem került a dolog. A testvéreimet pedig csak most ismertem meg igazán. S azt mondom: bolond szülő az, aki örökséget hágy a gyermekeire! Mert a gyermek: hálátlan, gonosz, még ha jóember-számba veszik is odakint a nagyvilágban.