Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

Szeretném még megírni úgy mint Dantét, Michelangelo és Beethoven lelki tragédiáját is. Ez a három ember tetszik nekem a művészek közül, mint ember. (Shakespeare-t nem ismerjük.) Ha ezt a három nagy drámai költeményt megírnám: nyugodtan tennék pontot az életem végére. Egy francia költő a Petőfi Társaság poétáinak verseiből lefordít a Petőfi-centenárium alkalmából egy fél kötetre valót, a másik felét Petőfi tölti ki. Engem is felszólított a főtitkár; beküldtem három kisebb versemet: Anyám dalol, Mária képe és Május a dombokon. Kíváncsi vagyok, hogy szólnak ezek franciául. Úgynevezett művelt emberekkel vitatkoztam és vitatkozom arról: miért nem tudta a keresztyénség annyira megnemesíteni Európa „kultúr"-nemzeteit, hogy belátták volna 1914-ben előre a fölrémlő világháború borzalmasságait és kitértek volna előle minden áron? - Azt felelik rá egyesek: az örök emberi (= állati) ösztön ellen hasztalan minden Jézusi evangélium, az ember, míg ember lesz, öli egymást megszentelt gyilokkal; mások (az okosabbak) azt mondják: a keresztyénség oly ideál, amit a gyarló földi ember még nem ért el, talán nem is fog elérni soha; az ember a rossz, nem a keresztyénség a gyarló. Ebben van valami. De a jézusi vallás intézményekbe gyakorlatiasodott, a büszke római egyház szinte tökéletes formát adott neki - és az ártatlan emberek mégis egyházi áldás és feloldozás terhe alatt öldösik az ártatlan embereket! Ha egy felséges erkölcsi hitrendszert így el lehet ferdíteni, van valami hiba abban az erkölcsi rendszerben is. Nem akarok hetethavat összehordani, csak egy pici kis tünetre, dogmatikai ferdeségre mutatok rá: a katolikus egyház Jézus kínszenvedéseivel, halálával leróttnak veszi minden katolikus ember bűnét, tehát: ezeknek már lelkiismereti furdalás és papi feloldozás nélkül szabad harcban gyilkolniuk. Nem uraim, a legszentebb eszme is annyit ér, amennyit ki lehet vele vívni ezen a borzalmas világon. A mai magyarság két csoportra oszlik. Egyikbe tartoznak azok, akik szentül hittek győzelmünkben a világháború folyamán, s akik most, a nagy összeomlás után, kétségbeesve megtagadják a valaha való föltámadás hitét is. A másik csoportba azok tartoznak, akik a szörnyű világromlás egyes fázisain szenvedték veként nem azonosítja magát hősével, mert azt mondja előszavában: szerencse, hogy a Lázár Istvánok kevesen vannak." (- O.: Fekete angyal. Oláh Gábor regénye. Budapesti Hírlap, 1922. május 5.)