Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

minden fuvalom állásának elvesztésével járt volna. Hanem azt tette, hogy szerette a szép anyát fiaiban. Igazán, gyönyörű szép órái fűződnek ehhez a ne velőségéhez! A kis Géza úgy belenőtte magát ritkán nyíló szívébe, hogy egészen öccsévé fogadta, s kitárták egymásnak lelköket. Géza megvallotta, hány csepp leányba volt eddig szerelmes? Sándor pedig verset ír Géza neve napjára, másikat is dicsőítésére. Rajzokkal kedveskedett a bolondos kisfiúnak, mert az anyja az az asszony volt, akit ő szeretett!... Oh, első, első szerelem! Te elcsépelt, te örök, s te mégis mindig üde téma!... Nem megírni való vagy te, átélni, átlelkendezni való vagy te! Hogy húzódik átal emlékednek rózsaszínű fénye a legsötétebb, legocsmányabb életen is! Hogy dobogtatod fel az elványadt, kövesedni kezdő durva szívet: annak az első, háromszor szent érzésnek ráömlésében! hogy ifjítasz, hogy boldogítasz te, aki akkor tán csak érthetetlen vágy s gyötrelmes lelki harc voltál! Be szent vagy! Be felejthetetlenül szép vagy! Emléket, emléket neked: az akkor először fellángolt s később kihűlt szívnek igaz könnyzáporából!... Asztalnál, ebéd alatt, szótalan volt Sándor. A fiúk nagyanyjával, az öreg nagyságos asszonnyal szokott csak irodalmi elmélkedésekbe bocsátkozni. Megértették egymást. Géza ugyan sokszor megzavarta a komoly fejtegetéseket legújabb dalával: „Pubikám: jer velem! Bikám: maradj velem! Púúúúúú!" Kacagott ezen a pernahajder, szakadásig! Talán értett is alatta valami huncutságot. A komoly Domi elborult szemöldökkel integette öccsét: „De Gézi!..." Szép édesanyjok köhécselt és másra vitte az elakadt beszéd szekerét. A nagymama rém szigorú tekintettel verte képen Géza nevű unokáját, a nevelő úr pedig feszesen izgett-mozgott a széken - és lopva pislangatott a szép, a háromszor szép özvegy arcára, szemébe... Kedves, kedves napok! Mikor esténkint a Városligetből (ott laktak Korbulyék) az Andrássy úton végig, az Üllei úton ki, a kispesti országúton le, a Varga Bálinték házáig megtette 10 kilométeres pályáját Sándor, mégpedig izzasztóan gyors ütemben: kiült pihenőre a kis kert lócájára, vagy lehúzódott szobájába. A gyalulatlan deszka asztalon égett a lámpa. Könyvek nyújtózkodtak körül. Gondolatok kavarogtak a testben kifáradt, de lelkében újra s újra élő fiú fejében. Belevágta hegyesorrú pennáját a tintába és elkezdette szántani azokat a kis egyöntetű fekete barázdákat, melyekbe felvillámló lelkének, az új élet levegőjét viharos örömmel ivó szívének magvait vetegette, hantolta el; hogy kikelvén: megmutassa őket távol rá figyelő barátainak, távol érte siránkozó édesanyjának. Csodálatos erősnek szokta érezni magát így, lobogó lámpa fényénél, a gyalulatlan deszka asztal mellett. Korábbi szerény tehetetlensége eltemetődött, valami büszke, erős önbizalom kezdte csapkodni lelkét szárnyaival. Hihetetlen nagy hitet vetett önmagába! S hitte, hogy mindent megtehet, amit emberi erőre szabott a végzet. Vérben, lángban lobogott néha a 20 esztendős fiú tolla, s kicsit hosszadalmas, de mindig tartalmas leveleit sűrű csapatokban eregette arra kelet felé, a távolba, Tiszán át, oda, ahol tőle elszakadt barátai figyelnek reá lelkesült örömmel, s ahonnan búsongó édesanyja és testvérei pana-