Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

nem földi sorsát!... Most olyan teher már minden lépésed, hogy nekem néznem talán jobban fáj, mint neked tenned. - Ha beteg vagyok, kétségbeesetten nézel szét: jaj, Istenem, ki hozza el a vendéglőből az ebédet? S mikor kérő tekintettel és kicsit neheztelő hangon mondom: hiszen édesanyám is meg tud főzni nekem egy pár ebédet - milyen kényelmetlen, fázós bánat fut át arcodon, hogy szeretnéd lerázni nyakadból ezt a kellemetlen „munkatöbbletet", milyen nehezen tudlak rávenni, hogy mégiscsak segítsünk egymáson, hiszen összetartozunk. - Oh, hogy fáj nekem ez a lassú kiégés! Már nem vagyok fiad, hiába minden hozzád való szeretetem. Az öregség, a ridegség elsorvasztotta azt a drága láncot, amely kettőnk szívét összekötötte. Te már csak a Halált látod, érzed, retteged - bár hívod! En, s a többi élő, ellenséges idegennek tűnünk fel előtted, mert még tudunk örömöt találni a munkában. Mióta édesapám meghalt, az én régi anyám megsemmisült. Addig a morgolódó vasemberrel való viaskodásaink tettek bennünket fegyvertársakká, szerettük és féltettük egymást. Mióta kidőlt a nagy árboc, megszűnt az egymásrautaltság érzete. S úgy sejtem: mégiscsak azt a rettenetes vad embert szeretted te, anyám, igazán; s halálával jobb részed sírba szakadt. Oh, milyen szomorú, milyen keserű tanulság ez nekem, negyvenéves vén diáknak! Ha az anyai szeretet naplángja is így kihűl: hogy merjek bízni egy másik, idegen asszony szerelmében? Vagy talán az hatalmasabb? Hiszen az anyám lelki színváltozása valami ilyest mutat. Vagy az öregség az a szörnyű hóhér, aki megfojtja szívünket még a halál előtt, s úgy járunk fönn egy darabig, mintha senkihez semmi közünk sem volna?... Szomorú, szomorú. Bősz haragra tud lobbantani a nyárspolgári, szemforgató álprüdéria, álszenteskedés egy-egy szamár-rúgása. Pesten valami francia operettet adnak, s a játszó színésznők, Honthy Hanna és Kerényi Gabi,

163 nem röstellik meztelen szép testüket mutogatni a lámpák fényében. A rendőrség felhorkan, a minisztérium

164 betiltja a darabot, egyezmény = felöltözve játszanak a színésznők ezután. Nem az operettirodalom kétes értéke mellett ragadok kardot, hanem az ellen az ostoba és művészietlen szembetapasztás ellen, amely a szép meztelen emberi testben erkölcstelenséget szimatol. Igenis, vallom és hirdetem, hogy egyetlen tökéletes szépsége a világnak: a remek emberi test; oltárra kellene helyeznünk - ha eszünk volna -, minden művészet fő sugalmazójának kellene hirdetnünk, - ha bátorságunk volna. Az operettek egyetlen életföltétele éppen az lenne, hogy egy csapat igazán szép női testet állítana minden este elébünk; éppúgy, mint ahogy a nagy szépművészeti múzeumok a nagy mesterek női aktjait. Hiszen erre egyenesen törekednie kellene minden államnak! Az ebből származható esetleges „erkölcstelenségek" soha nem érnének föl azokkal a megtűrt és szentesített gyalázatosságokkal, amelyek a törvényes feleség életében, a megcsalt férj lelkében, vagy az állami törvényekkel 163 Honthy Hanna (1893-1978); Kerényi Gabi (Korián Hermin) (1895-?). 164 Sollar-Villermetz-Christiné: Fifi.