Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

védelmezett prostitúciók történetében naponként reánk ordítanak. Szeretném ezt a szerencsétlen Európát egy új görög szépség paradicsomává tenni; Olaszország és Párizs gyönyörű kertje a tudatosan kifejlesztett embervirágoknak, emberszépségeknek. Mikor jön már el az az idő, mikor nem állati gyönyörökbe fogdossák össze a szép leányokat, és pereskednek velük Londontól New Yorkig, hanem a művészi szépség élő, halhatatlan szobraiként mutogatják, az iskoláktól kezdve, föl, a templomokig? Ha lesz erőm és időm, erről még regényt fogok írni. Most csak az ajkamat rágom mérgemben. (...) A Csokonai Kör debreceni gyűlésén

165 bemutattam Dante drámai költeményem két részletét: Dante siratja Beatricét, és az 1300. év húsvét reggelét. A kisszámú, de válogatott közönség, viruló fiatal leányok rózsáival teletűzdelve, elragadtatással fogadta költeményemet. A húsvéti kis és nagy harangok zengésének-kongásának hangfestő utánzása még a legridegebb mérnököt is bámulatba ejtette. Úgy veszem észre, a költőt mégis csak becsülik bennem még Debrecenben is. Előadó-művészetem különben elsőrangú; mindig jó szavaló voltam, de most igazán kitettem magamért, éppúgy, mint a Patkánybüvölők előadásával. Egy száraz irodalomtörténetíró csodálkozva hebegte a felolvasásom után: „Ne-nem is hittem, ho-hogy Oláh Gáborban - khm - ilyen-ilyen hatalmas szerelmi szenvedély tomboljon..." Jó lélek! Mit látsz te én belőlem? Viharvert kalapomat és szemüvegemet. Azon belül még nagyon sok érdekes dolog van ám. - Hanem az asszonyok gratulálása jólesett. Sorban vonultak elébem, mosolyogva és megindulva. „így szeretem - O. Gt!" - szólt elragadtatással egy méltóságos (titulus!) asszony. „Oh, kérem, van énbennem még elég rossz!" - nyugtattam meg a derék amazont. Férje derekafájdultáig nevette mondásomat. Azt mondják, ott volt a felolvasásomon az apáca Csáky lány is. Kilépett a kolostorból! Hm. Miért? Kiért? - Én el nem veszem. - A szép szemű és szép kebelű Simonffy Irén is meghatottan szorongatta kezemet és valami szomorú mosolygás félgyászába öltözött arccal súgta a mellette álló hölgynek: „Kár, hogy nem ezé lett Fábry Irma..." Ah, egyszerre múlt szép idők arany napjai ragyogtak föl emlékezetemben. A fekete hajú német leány, amint zongorájára hajolva Lohengrin nászindulóját zengeti... A remek márványkeblű másik, dzsentri leány, ahogy csiklandó kacagással bontja ki előttem blúzát, s engedi át diákosan rajongó szépségimádatomnak gyönyörű lányos didijét... Oh, drága ifjúság! Innen kísérnek el síromig a legédesebb emlékek. Az előzetes cenzúra megszűnt! Háromszoros hurrá a Szabad Sajtó istenének! 165 1 921. december 22.