Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

A bevonulás estéjén díszelőadás volt a két színházban. Két színésznőt: Maday (Beczelly) Magdát és Szigeti Idát az egyetemi ifjúság nem engedte föllépni; mind a ketten román tisztekkel barátkoztak. Mind a kettő jó családból való, úri, magyar leány. Még csak nem is zsidó. Szégyen, szégyen, szégyen. Vagy - a nőket nem kellene komolyan vennünk? Én nem veszem. De ez mégis orcapirító. Januárban megkezdettem Álmodó magyarok c. regényemet. A debreceni forradalom regénye lesz. Már sokan előre reszketnek: mit fogok írni róluk? Az igazságot, uraim, a tiszta igazságot. Hiszen éppen ezért reszketnek. No Debrecen, soha nem volt meggyőződésed! Forogtál minden talmi napra, mint egy jellemtelen napraforgó. Nem szerettelek. Nem szerethetlek. Nem is sajnállak. Lenézlek. Te vagy a legmagyarabb város? Ugyan már. Zsidóízű tebenned még a szeretet is. (...) Vidáman űzi bosszúálló játékait a „fehérterror". Ott folytatja, ahol a „vörös" elhagyta. A Vörösmarty Két szomszédvár'ának borzalmas regéjét éljük, nyers valósággá ridegítve. Ha ez így tart, bizonyos idő múlva nem az ellenség kezétől, hanem saját magunktól pusztulunk el. Jól van magyar: üsd, vágd, öld, nem apád... akarom mondani: apád! Most, a Horthy-fiúk bevonulása után a zsidó lánckereskedőkre, árdrágítókra jár a rúd; ez az egyetlen üldözés, amelynek minden időben, minden körülmények közt helye van. - A Galíciából hozzánk vándorolt zsidókat vissza kell toloncolni oda, ahonnan jöttek. Egy csoda-rabbit fogtak el Hatvan utcán, akinek 20 emberből álló udvartartása és tízmillió korona vagyona van! „Honnan van ez a kincs? Rabbi, nem felelsz?" - kérdeztük Petur bánnal; s talán folytatni is vele kellene, de nem teszem.

85 Hány ilyen milliomos zsidó fogja előlünk el a napot! Az ártatlanoknak béke, és kegyelem; de az ártók pusztuljanak. Csak attól félek: ez a nagy tisztogató munka is szalmalángként lobban el, mint annyi magyar vállalkozás. Debrecen, az Alföld szíve, határváros lett! Határváros, azon a megnyomorított országdarabon, amelyet a gonosz és ostoba entente szánt nekünk, ötévi véres harc után. Most erős katonai központtá teszi a kormány, mert ha Románia megrohan, vagy ha mi Romániát megrohanjuk: itt lesz a véres küszöb. Azt hiszem, ha aláírjuk is a békét, még akkor sem sokáig állunk ezen a kényszerű határon; hiszen minden idegünk Erdély felé feszül, minden akaratunk keletre rohan. Itt vagy Marathón, 85 „Honnan volt az a kincs? Bánk, nem felelsz?" (Bánk bán, II. felvonás.)