Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

II. kötet

giumi szolgák nyugdíjintézetébe... Lajos pápa elvörösödött a feje tetejéig és rám rivallt: „Micsoda beszéd ez?!" Én elvettem élét a vágásnak, ajánlottam magamat és otthagytam a szótlan bámuló társaságot. Mérgemben majdnem sírtam. Pohos Poloniusok! És szegény Hamlet. * Jaj. Egyik csapás a másik után. H. M. csakugyan kurva. Én egészen jóhiszeműleg sétálgattam vele a piacon, s másnap az egész teológus világ felzúdulva méltatlankodott: Oláh Gábor egy olyan személlyel! - Ezt is kacagtam, keserűen. S csak azért is járok a kis perditával, mert szeretem. Oh, hány nagyságos asszony kevésbé egyhímű, mint ez a szegénységbe esett leány, akinek a szépsége: átka és kenyérkeresője. Nekem minden nő: mégiscsak nő, ha szűz, ha becsületes, ha bukott. S nem tudom miért, az ilyen elesetteket még jobban szánom és közelebb érzem a szívemhez, mint a hamis szüzesség övét kancagőggel hordókat. Pihá, piszkos tisztaság! Fölveszem a harcot ellened. Én itt mégis csak a Jézus embere vagyok: az vessen rá követ, aki nem bűnös! (...) Az asszony olyan titok, amelynek a kulcsát a férfi hordja a nadrágjában. Ismeritek a tízéves találkozók szomorú báját, szürke szépségét, melankolikus örömét? Én félve mentem erre a találkozóra, mert babonás félelemmel tölt el a magammal való találkozás. S itt találkoztam húszéves magammal. Erős, robusztus parasztfiú állt előttem; tele sarkat vető erővel, homályos, de hatalmas vágyakkal, s fölpirospalástozva rettentő érzékiséggel. Húszéves koromban még nem is sejtettem: mi a szerelem? S ma már halálraítéltje vagyok. Milyen kevésre mentem különben tíz hosszú év alatt! Ez a szégyen bántott a legjobban. Egyik tanárom észre is vette, vigasztalt, magasztalt, mint országos hírű embert. Ez meg a többieknek esett rosszul. Nem tudunk jót tenni, hogy egyúttal rosszat is ne cselekedjünk. Legjobban irigyeltem a fiatal házasokat, akik elhozták kis feleségüket. Egy pár szép piruló falusi asszonykát szürcsöltem a lelkemmel, mint hajnali friss tejet. Ezeket az asszonyokat fel is köszöntöttem; de barbár társaim nem értették meg célzásaimat, s tréfának vették a legszomorúbb komoly vallomást. Nevettek és kujonnak tartottak. Ez is jellemző volt az én életemre mindig: nevetve sírtam és sírva nevettem.